Lk 24,35-48 (a tanítványok még a föltámadott Jézus valósága láttán is kételkedtek)
Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg
arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor. Míg
ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket:
„Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely
szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok.
Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint
látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így
szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy
darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így
szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell
teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a
zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat, s
így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell,
és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és
bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve.
Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám
ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a magasságból való erőt.”
Ha valamit egyszer megtanultunk, szeretnénk, hogy
azt örökké megtarthassuk és soha el ne veszítsük. Sajnos ez nem így működik, a
tudásnál sem és a hitbéli dolgoknál sem. Az evangéliumi idézetekben, amelyek
Jézus feltámadásáról számolnak be, megfigyelhetjük, hogy a tanítványoknak,
ahhoz, hogy ne kételkedjenek többé Jézusban akkor, amikor újra és újra
megjelenik előttük, nem elég Jézus egyszeri jelenléte. A tanítványok beszámolnak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a
kenyértöréskor, de amikor Jézus, míg ezekről beszélgetnek,
egyszer csak megjelent köztük”, nem ismerik fel azonnal: „Ijedtükben és
félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak.” „A tanítványok még a
föltámadott Jézus valósága láttán is kételkedtek; annyira lehetetlennek tűnt
nekik a dolog: azt gondolták, hogy kísértetet látnak, "álmélkodtak, de
örömükben még mindig nem mertek hinni" (Lk 24,41). Tamás a kételkedésnek
ugyanezt a próbáját élte át, s még a Máté által elbeszélt utolsó, galileai
megjelenéskor is "egyesek (...) kételkedtek" (28,17). Ezért a
hipotézis, mely szerint a föltámadás az apostolok hitének (vagy
hiszékenységének) "eredménye" lett volna, minden alapot nélkülöz. Épp
ellenkezőleg, hitük a föltámadásban - az isteni kegyelem hatása alatt - a föltámadott
Jézus valóságának közvetlen megtapasztalásából született.” (KEK 644). A
tanítványok kételkedése azonban nem csupán gyengeséget jelent, hanem inkább azt
az emberi tényt, hogy ilyenek vagyunk – mi is! Ezért számunkra a mai idézet örömhír,
mert látjuk, hogy Jézus mennyire igyekszik, hogy a tanítványok megértsék. Ezt
azzal is lehetővé teszi, hogy a tanítványok minden érzékükkel képessé válnak
jelenlétének magtapasztalására: „Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok.
Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint
látjátok, nekem van.” Ma bennünket is arra hív Jézus, hogy megtapogassuk,
hogy megérintsük őt, hogy számunkra is a hit a föltámadásban a föltámadott
Jézus valóságának közvetlen megtapasztalásából szülessen.
Feladat a mai napra: Jézus elé helyezem saját kétségeimet,
kishitűségemet, és kérem, hogy erősítse meg hitemet.