XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. március 16., vasárnap

Március 16.



2. Hét: „Mutasd meg arcodat”: Jézus Isten képmását kívánja látni bennünk
Bevezető
A lelkigyakorlat első hete ezzel a kéréssel kísért minket: „Uram, látni szeretnénk Jézust!” Hálásak lehetünk a különböző tapasztalatainkért, a kapott kegyelmekért, és mindazért, amit Jézus megmutatott nekünk - mindenkinek személyesen - önmagáról, egészen sajátos arcáról. Azonban tudjuk, hogy Jézus arcának, lényének a megismerése egy egész élet folyamata, amely sohasem fejeződik be itt a földön. Ezért hagyjuk, hogy a Jézussal való ismerkedés és a találkozás utáni vágyunk vezessen bennünket imádságunkban. Amennyire igaz az, hogy az ember keresi az Istent, ugyanígy igaz az, hogy Isten keresi az embert. Sőt, még mielőtt mi keressük őt, ő keres minket: Jézus „az első, aki minket keres és kér inni. Jézus kérése „Adj innom”, a ránk vágyódó Isten mélységeiből jön. Az imádság, akár tudjuk, akár nem, Isten szomjúságának és a mi Isten utáni szomjúságunknak a találkozása.” (KEK 2560)
Fedezzük fel újra Isten irántunk való szomjúságát, utánunk való vágyát, és azt, hogy milyen epedve hív minket a lelkigyakorlat második hetében. „Akár megfeledkezik az ember Teremtőjéről, akár elrejtőzik arca elől, akár a maga bálványaihoz folyamodik, az élő és igaz Isten fáradhatatlanul hív minden egyes személyt az imádság titokzatos találkozójára.” (KEK 2567) És miért hív és keres minket Jézus annyira fáradhatatlanul?  Mert meg akar szabadítani a bűn hatalmától, vissza akarja adni igazi emberi méltóságunkat: az istengyermekségünket, a bűn által elveszített Istennel való hasonlóságunkat. Így belsőleg megújítva akarja látni bennünk képmását, amire teremtve vagyunk. Éppen a Nagyböjt az alkalmas idő arra, hogy megújuljon bennünk igazi arcunk, hogy visszatérjünk ahhoz a képhez, amit az Atyaisten álmodik rólunk.
Amikor egy kicsi tükördarabban megtekintjük magunkat, csak töredéket látunk, nem látjuk az egész arcunkat. A kép, amit a tükörben látunk, valamit elárul magunkról. De ami még mögötte van, azt nem tudom magamtól kitalálni, azt csak Isten tudja nekem megmondani, aki az egészet látja, aki teljességében ismer engem. Ezért Jézussal együtt kell néznünk a tükörbe; akkor igazságban szemlélhetjük önmagunkat. És Jézus maga a tükör, amiben megláthatjuk igazi arcunkat, autentikus belső vonásainkat. A szemlélődésben, a Jézussal való találkozásban, beszélgetésben Ő formálja át belsőnket, és hasonlóvá tesz minket Önmagához. Az imádságban fényt derít az életünkre, hogy lássuk, ahol már-, és ahol még nem az az igazi arcunk mutatkozott meg, amit belénk oltott. Megújulás pedig mindig lehetséges, mindegy, hogy mennyire torz, eltakart, vagy felismerhetetlen bennünk az istengyermeki kép. Ezért éljünk ezzel a lehetőséggel, amit a kiengesztelődés szentsége nyújt nekünk: hiszen általa mindig újból megújul bennünk Krisztus képmása. „Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségből támadjon világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.” (2Kor 4,6) „Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.” (2Kor 3,18)
Ezen a héten tehát keressük és szemléljük közelebbről Jézust önmagunkban. Engedjük, hogy a Szentlélek vezessen be ebbe a csodálatos titokba és adja meg a szentírási idézetek mély megértését.

Napi elmélkedéshez:  Lk 19,1-10
Ezután bement Jerikóba és áthaladt rajta. Ekkor íme, egy Zakeus nevű férfi, aki a vámosok feje volt és gazdag, szerette volna látni, hogy ki az a Jézus, de nem tudta a tömeg miatt, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát, felmászott egy vadfügefára, hogy lássa őt, mert arra kellett elmennie. Amikor Jézus arra a helyre ért, fölnézett, meglátta őt, és ezt mondta neki: »Zakeus! Jöjj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom.« Erre az sietve lemászott, és örömmel befogadta. Akik ezt látták, mindannyian zúgolódva mondták: »Bűnös embernél száll meg!« Zakeus azonban odaállt, és azt mondta az Úrnak: »Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.» Jézus azt mondta neki: »Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.«

Továbbra is imádságban követem az első hétben elhangzott utasításokat: Az ima során úgy képzelem el a jelenetet – ma Zakeus történetét -, hogy magam is ott vagyok. Látom a személyeket (Zakeust, a tömeghez tartozó embereket, Jézust), hallgatom beszédüket, figyelem cselekedeteiket, és megérzem a saját helyemet is. Hol vagyok jelen, kinek a személyében, vagy sajátosan vagyok jelen? Ott időzök el, ami leginkább megérint.
A mai idézetet kétféle szempontból közelíthetjük meg: Zakeus szemszögéből vagy Jézus oldaláról. Mindkét oldalról közelítve igaz azonban, hogy két vágyakozó tekintet találkozott egymással. Zakeus arra vágyott, hogy lássa Jézust: „szerette volna látni, hogy ki az a Jézus.” Vajon mit szeretett volna Jézusban látni? Talán a mélyben reménykedett abban, hogy Jézusban olyan valakit talál, aki szereti őt, nem annak alapján, amije van, hanem önmagáért. Eddig Zakeus azon próbálkozott, hogy gazdagsága és vagyona miatt tartsák értékesnek. Meg is tapasztalta, hogy ez így nem működik.  Zakeus, Jézushoz futva, igazi megbecsülés után vágyakozott. Jézus azonban, és vele együtt az Atya, arra vágyakozott, hogy Zakeus lelkileg meggyógyuljon. Jézusnak pont arra kellett elmennie”, ahol Zakeus volt, hogy megkeresse és megmentse őt, mint Isten elveszett gyermekét. Milyen szép látni, hogyan ragadta Jézus magához a kezdeményezést, hogy nem csak engedte, hogy Zakeus lássa őt az úton tovább haladni, hanem tudatosan feltekintett Zakeusra és kereste a vele való találkozást! Milyen mély lehetne ez a közös tekintetcsere! Zakeus, amikor Jézus befogadó tekintetével találkozott és ráadásul vendégként befogadhatta Jézust a házába, akkor mélyen szeretve érezhette magát. És ez a szeretet adta meg számára a lehetőséget a belső változáshoz, amely aztán tettekben is konkretizálódott: igazi szolidaritásban és nagylelkűségben. Ezek pedig az új élet és a testvéri szeretet gyönyörű jelei.
Ma minket is keres Jézus. Szeretné, hogy mi is újra megtapasztaljuk szerető tekintetét és irántunk érzett személyes szeretetét, amely belőlünk is elő akarja hozni a bennünk rejlő szeretet kincseit. Kérjük Jézustól, hogy irántunk való szeretetteljes tekintete formálja át megszokott pillantásunkat mások felé, hogy az egyre inkább az övé legyen.

Feladat a mai napra: Arra figyelek, hogyan tekintek azokra, akikkel találkozom. Próbálok a másikra, az ő személyét egészen értékelő, megbecsülő tekintettel nézni. 

Este: Visszatekintés a napra: Szeretetteljesen visszatekintek a napomra. Újra Isten jelenlétébe helyezem magam és kérem, hogy Jézus ajándékozzon meg az ő látásmódjával, hogy az Ő szemével láthassam mindazt, ami történt. Főleg az emberekkel való találkozásra figyelek. Hogyan bántam velük? Mennyire tudta Isten rajtam keresztül szeretető tekintetét kifejezni? Hálás szívvel helyezek mindent és mindenkit, és magamat is Isten kezébe.