Lk 24,13-29 (Azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy él.)
Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz
nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az
eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga
Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni.
Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak,
megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az
egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a
napokban.” „Micsoda?” - kérdezte. „A
názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban
az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra
ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani
Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány
közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s
hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok
jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek
a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát
nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni,
amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a
Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes
prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a
faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De
marasztalták: „Maradj velünk.”
Az emmauszi tanítványok útközben elbeszélgettek
egymással mindazokról az eseményekről, amelyek Jeruzsálemben Jézussal
történtek. Arról is beszámoltak, amit a hozzájuk tartozó asszonyok mondtak
nekik, „hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él.” Az
asszonyok híre nem hozott változást a két tanítvány életébe. Az, hogy mások
elbeszélik, hogy a feltámadt Krisztussal találkoztak, nem mindig jelent valamit
számunkra. A válasz, a segítség, amelyet felkínálnak nekünk, csak akkor igazi
segítség, amikor hittel elfogadjuk vagy személyesen megtapasztaljuk. Az
emmauszi tanítványoknak is erre volt szükségük. Addig nem hittek az asszonyok
szavaiban, ameddig személyesen nem tapasztalták, hogy él. Hogyan jutottak ehhez
a felismeréshez? Nem a látásból, - hiszen a szemükkel nem ismerték fel Jézust
-, hanem azáltal, hogy Jézus megmagyarázta nekik az írásokat és egy konkrét
gesztuson keresztül, a kenyértörésen keresztül. Számunkra is ez az út, amelyen
eljuthatunk a feltámadás megtapasztalásához. Nekünk is így kell kísérnünk
másokat, hogy találkozzanak a feltámadt Krisztussal: hogy magyarázzuk a
Szentírást és életünkkel, konkrét gesztusokkal tanúságot teszünk a szeretetről.
Nem tudjuk, milyen összefüggésben áll Mária az emmauszi eseménnyel. Biztos,
hogy Mária ugyanezt a folyamatot átélte az angyal hírüladásakor és utána még
oly sokszor: hogy Isten szavát elfogadva, életté lett benne Isten igéje, azaz
Jézus. Jézus feltámadása után megértette, hogy Jézus most minden emberben akar
maradni, élni. Ami vele történt, most minden emberrel megtörténhet, hogy Jézus
éljen benne. Milyen jó, hogy Mária elkísér bennünket hit útján és buzdít
minket: „Engedd, hogy Jézus magyarázza neked a Szentírást addig, ameddig
választ kapsz konkrét élethelyzetre, és életedben a feltámadt Krisztussal találkozol.”
Feladat a mai napra: Átgondolom,
melyik „emmauszi úton” jártam, és hogyan ismertem fel Jézust, aki velem járt.