7. Napi elmélkedéshez: Jézus
meghal a kereszten
Mk 15,33-39: Hat óra tájban az egész földre sötétség borult, egészen
kilenc óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Eloi, Eloi, lamma
szabaktáni?” Ez annyit jelent: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Az ott
állók közül néhányan hallották, és megjegyezték: „Lám, Illést hívja.” Valaki
odafutott, s ecetbe mártott szivacsot nádszálra tűzve inni adott neki. „Hadd
lássuk - mondta -, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Jézus hangosan
felkiáltott, és kilehelte lelkét. A templom függönye ekkor kettéhasadt felülről
egészen az aljáig. Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki
lelkét, kijelentette: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.”
Ma is követem imádságomban az első héten elhangzott
utasításokat. Beleképzelem magamat a jelenetbe, Jézus utolsó órájába és halála
pillanatába. Figyelmem Jézusra irányuljon. Kérjem a Szentlélektől azt a
kegyelmet, hogy Jézus szemlélése teremje bennem a hit és a szeretet gyümölcsét,
hogy a századoshoz hasonlóan én is eljussak Jézus mélyebb megismerésére.
A mai napon az ember számára nagy misztérium előtt
állunk, a halál misztériuma előtt. „Az emberi lét a halál színe előtt válik a
legnagyobb talánnyá. A technika összes, még oly hasznos próbálkozása sem képes
csillapítani az ember szorongását: Az ember fél a haláltól és föllázad ellene.”
(II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes konstitúciója 18) Jézusnak emberként ezzel
is szembesülnie kellett és át kellett élnie a haláltól való félelmet. Nem
hagyott ki semmit abból, ami az ember életéhez tartozik, semmit, amit nekünk is
el kell szenvednünk. Amikor Jézus a getszemani kertbe ment, valószínűleg a
118-dik zsoltárt is imádkozta: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr
tetteit. Megfenyített az Úr, igen, megfenyített, de nem szolgáltatott ki a
halálnak.” (Zsolt 118,17-18). Azonban a getszemani kertben, küzdelmes
imádságában arra kellett igent mondania, hogy Isten, az Atya őt sem fogja
„felmenteni” a halál alól, még a kereszthalál alól sem. Igen, Jézus is meg fog
halni. De azért halt meg, hogy éljen. Meghalt, hogy feltámadjon. Meghalt, hogy
halálával megszabadítsa az embert a haláltól. Ahogyan Jézus meghalt, az a
százados számára annak bizonyítéka volt, hogy „ez az ember valóban az Isten Fia volt.” „Jézus add, hogy Hozzád
térjek, veled haljak, Veled éljek!” – szoktuk nagyböjtben énekelni. De ne csak
életünk végén, halálunk kitüntetett pillanatában történjen meg, hanem nap mind
nap legyünk képesek önmagunknak meghalni. Meghalni az önzésünknek, a
hiúságunknak, a rosszra vezető kívánságainknak. A mi Jézussal együtt megélt
halálunkban szintén megnyilvánul, hogy kik vagyunk, kihez tartozunk, és kiért
élünk és halunk meg.
Imádságunk után pedig szánjunk pár percet arra,
hogy reflektáljunk az egész hétre, így készülve a beszélgetésre.
·
Milyen kép jut most az eszembe, ha visszatekintek a hetemre? Mit éltem meg?
·
Mi érintett meg leginkább? Milyen módon kapcsolódott az ahhoz, amit élek?
·
Hol és hogyan tapasztaltam Isten jelenlétét, vezetését? Tudtam-e engedni,
hogy vezessen? Mi jelentett számomra nehézséget, kihívást?
·
Milyen módon tudtam jelen lenni az imában? Sikerült-e gyakorolnom magam a
fegyelmezettségben, az imádságban? Hogyan hatott ez a mindennapi életemre?
·
Mit ismertem fel Istenről és önmagamról? Mi ragadott meg Jézus személyében?
·
Milyen kegyelmet kértem, és kaptam az Istentől? Mire szeretnék visszatérni?
Feladat a mai napra: Jézus iránt való szeretetből lemondok valamiről,
amit szívesen csinálnék.
Este:Visszatekintés a napra: Hálát adok a kapott kegyelmekért, és az elmúlt négy hét
ajándékait felírom egy papírra, azt,
amiért különösen hálás vagyok, és azt, hogy hogyan szeretném folytatni a
Nagyböjt további időszakát.
Befejező imádságként elimádkozom a 118-dik
zsoltárt: „Összeestem, de az Úr segített.”