Jób 2,7-10 (Vesztesség)
Jóbot rosszindulatú fekéllyel sújtotta tetőtől
talpig. Ez hamuba ült, s egy cserépdarabot vett a kezébe, hogy azzal vakargassa
magát. A felesége meg így beszélt hozzá: „Még mindig kitartasz
feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!” Ő azonban így válaszolt
neki: „Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten
kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” Mindamellett nem vétkezett Jób az
ajkával.
A mai idézet csak egy
rövid kivonat Jób történetéből, de érdemes elolvasni az egész 1. és 2.
fejezetet. Rengeteg dolog történt Jóbbal, aki eleinte egy nagyon sikeres,
jómódú, nagycsaládos ember volt és megáldva érezte magát Istentől, gazdagsága
miatt. De mintha Isten egy paktumot kötött volna a sátánnal, akinek megengedte
végül, hogy próbára tegye Jóbot minden szinten. Elveszítette állatait,
gyermekeit, vagyonát majd egészségét is. Szinte elviselhetetlen csőd. Ha (remélhetőleg)
nem is adatik meg nekünk, hogy egyszerre ilyen óriási vesztességet átéljünk,
mint Jób, de előbb utóbb mégis találkozunk vesztességekkel. Akár azért, mert
meghal, megválik tőlünk valamelyik családtagunk, barátunk, akár azért, mert
elveszítjük munkahelyünket, vagy arra kényszerülünk, hogy más városba, országba
költözzünk, vagy valamilyen súlyosabb betegség jelentkezik, mely meghatározza
egész életvitelünket. Hogy reagálunk ilyenkor? Talán ismerjük mindkét reakciót:
Jób feleségéjét: „Még mindig kitartasz
feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!” És Jóbét is „Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz.
Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” Elképzelhető,
hogy mindkét reakció ambivalens érzésekben bennünk is jelentkezik. Hányszor
vádolja Istent a szívünk, mert megbüntet, megvet minket, vagy elveszi tőlünk
azt, ami számunkra oly kedves. Elkezdünk lázadni ellene, csalódni benne,
elfordulni tőle. Az eszünk mégis azt mondja: De Isten szeret engem, hogyan tehetne
hát rosszat velem? Ne áltassuk magunkat, amint szemrehányást teszünk az életnek
vagy embereknek, ugyanúgy teszünk az Istennek is, mert nehezünkre esik
elfogadni a vesztességet. A vesztesség valóban talán az egyik legnehezebb
változás az életünkben. Azt érezzük ilyenkor, mintha nemcsak egy embert,
tárgyat vagy egészséget vesztettük volna el, hanem a talajt is a lábunk alatt.
Bizonytalanná válik számunkra a lét, egzisztenciálisan magunkra hagyva érezzük
magunkat. Komoly krízis jelent ez mindannyiunk életében. Mit tehetünk ilyenkor?
Lázadozhatunk, tagadhatjuk, menekülhetünk az emlékek álomvilágába, hogy
elfojtsuk a jelen fájdalmát, de egy egészen új utat is járhatunk be, ha Jálics
Ferenc mondatát engedjük itt is érvényesülni: „Ami van, annak szabad lennie”. Felvállalhatjuk
a szenvedést, engedhetjük a fájdalomnak, hogy szabad fájnia, gyöngéden megengedhetjük
a sebnek, hogy időre legyen szüksége, míg be nem gyógyul, miközben Jóbhoz
hasonlóan megmaradunk hittel és bizalommal a Mennyei Atya szeretetének,
gyöngédségének szemlélésében, „akiben
nincs változás, még árnyéka sem a változásnak” (Jak 1,17). Ezzel egészen új
módon viszonyulhatok önmagunkhoz és Istenhez. Felfedezhetjük, amint Ő lesz az
életünk fundamentuma, biztonsága, védelmezője, aki azt mondja nekünk: „Íme,
újjáteremtek mindent! Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A
szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. Ez lesz a győztes
öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz.” (Jel 21,6-7). Egyáltalán nem
könnyű a fájdalmat elviselni. De elviselését megnehezíti, sőt lehetetlenné
teszi az önsajnálat. Próbáljunk meg mindig újra visszatérni Isten jelenlétének,
szeretetének szemlélésébe, akkor egyre nagyobb béke és megnyugvás költözik a
szívünkbe.
Feladat a mai napra: Ha ma olyan emberrel találkozom, aki valamilyen
vesztesség miatt szenved, megpróbálok gyöngéden időt szánni rá, meghallgatni
őt, mellette maradni, míg meg nem vigasztalódik.