XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. augusztus 10., vasárnap

Augusztus 10.



1Kir 19,9a.11-13a; Róm 9,1-5; Mt 14,22-33
Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”

A mai évközi 19. vasárnapon Jézus meghív minket a tanítványaival együtt egy különleges leckére. Talán velünk is sokszor megtörtént már az életünkben, hogy egy nagyon aktív, sikeres időszak után hírtelen próbatételek zúdulnak ránk. És felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért? Mivel érdemeltük ezt ki? Olyan jó lenne, ha életünk útja egyenes lenne, de sokszor inkább a hullámvasútra hasonlít. Ugyanakkor teljesen természetes számunkra, hogy egy gyermeknek is meg kell tanulnia járni. És tudjuk, hogy nem úgy szokott az történni, hogy egyből talpra áll és onnantól fogva rendíthetetlenül jár, hanem feláll és elesik, feláll, tesz pár lépést és elpottyan, majd újra feláll és egyre több lépést tesz, míg meg nem tanul biztonságosan lépkedni és járni. A hitben és a lelki életünkben is így van. Szükségünk van próbatételekre, hogy az Istenbe vetett hitünk és bizalmunk egyre igazibb, egyre mélyebb legyen. Hiszen könnyű azt mondani az Úrnak, hogy szeretjük őt, hiszünk benne, ha minden jól megy. Életünk küzdelmes pillanataiban válik el, vajon mennyire mély és szilárd a hitünk. A mai evangéliumi történet gyönyörűen rámutat arra, hogy a tanítványokat hogyan vezeti Jézus az emberi látásmódból az egyre mélyebb hitre. A tó és a vihar kellős közepén, amikor épp elég dolguk volt avval, hogy el ne merüljön a csónak, Jézus a vízen feléjük tart. Képzeljük csak magunkat a tanítványok helyzetébe, érezzük szél és a hullámokkal való küzdelmet, a fáradtságot, a feszültséget, arcunkon a vizet és verejtéket, és amint minden erőnket megfeszítjük, hogy a csónakot a túlsó partra átvezessük. És a számukra talán legelképzelhetetlenebb dolog történt, hogy Jézus hírtelen feléjük járt a vízen. A tanítványok teljesen megrémültek. Erre egyáltalán nem számítottak. Nem ismerték még annyira Jézust. Akik már ismerjük ezt a történetet, néha könnyen mondjuk, hogy ennek így kellett történnie. De amikor olyan helyzetbe keveredünk, mely bennünket is teljesen igénybe vesz, akkor mennyire tartjuk természetesnek, hogy Jézus felénk jön? Nemde sokszor pont olyankor kezdünk el kételkedni abban, hogy Isten a gondunkat viseli? Vagy nemde akkor kezdünk neheztelni Jézusra, hogy pont akkor hagyott magunkra, amikor egy sötét, nehéz, megpróbáltató időszakon megyünk keresztül? A mai evangéliumnak azonban talán ez a legbiztatóbb üzenete, hogy még a számunkra legsötétebb, legnehezebb pillanatokban is felénk jön Jézus, nem hagy magunkra, le tudja csendesíteni a vihart, ha hiszünk benne, ha meg merjük tenni, amit Péter tett, hogy Jézusra szegezve a tekintetünket felé megyünk a vízen. És még ha meg is ijednénk a széltől, és elbuknánk, mint Péter, de nem hagyjuk magunkat eltántorítani. A gonosz lelkek persze annak örvendenének, ha belefulladnánk a vízbe, vagy ha úgy csalódnánk Jézusban, hogy örökre elfordulnánk tőle. De ezt a győzelmet nem engedhetjük nekik. Az örök boldogságot akkor tapasztalhatjuk meg, ha újra felkelünk, Jézusra szegezzük tekintetünket és megfogva kezét folytatjuk utunkat.
Feladat a mai napra: A mai szentmisén kérem a Szentlélektől a kegyelmet, hogy megerősödjön a Jézus iránti bizalmam.