1Kor 4,1-7
(Senki
se kérkedjék az egyikkel a másik rovására! )
Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus
szolgáit és Isten titkainak gondnokait. A gondnokoktól természetesen egyet
követelnek meg: hogy hűségesnek bizonyuljanak. A magam részéről nem törődöm
azzal, hogy ti vagy más emberi bíróság mint ítéltek felőlem, hiszen önmagam
fölött sem ítélkezem. Nem érzem ugyan magam semmiben sem bűnösnek, de ez még
nem jelent megigazulást. Az Úr mond fölöttem ítéletet. Ne ítélkezzetek hát
időnap előtt, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és
földeríti a szívek szándékait. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet
Istentől. Ezeket, testvérek, miattatok alkalmaztam magamra és Apollóra, hogy
rajtunk tanuljátok meg: Ne többet annál, ami írva van! Senki se kérkedjék az
egyikkel a másik rovására! Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem
kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?
Az első olvasás után úgy tűnhet, hogy a mai idézet ellentmondásban
állna a tegnapival. Tegnap Pál megtalálta dicserő szavakat Filippiéi hívőknek,
ma pedig arra figyelmeztet, hogy csak Isten adja meg nekünk a dicséretet. „Akkor
majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől.” Azonban nem
ellentmondásról van szó, hanem arra a kérdésre ad választ, hogy melyik az dicséretnek a helyes mértéke. Ne
többet annál, ami írva van! És mit jelent ez a „nem többet” Pál
számára? Tapasztalata az, hogy rosszul is lehet használni a dicséretet. Pl. a
közösségi frakciózáshoz vezethet, ha emberekkel dicsekednek, ahogyan ezt
történt a Korintusi közösségben (az egyikek Pállal, a másikak pedig Apollóval),
vagy ha valaki saját magában büszkélkedik, és ezzel helyezi magát a másik
felől. Ezért arra inti Pál a korintusiakat: „Senki se kérkedjék az egyikkel a másik rovására!”, és „senki se
dicsekedjék tehát emberekkel. (1 Kor 3,21) Nem szabad abból élnünk, amit
mások mondanak rólunk, vagy az ő dicséretükből, hanem abból, amit Isten mond
rólunk, és hogyan ítéli meg minket. Az
Isten irántunk való becsüléséből fakad, hogy helyesen értékeljük és becsüljük
magunkat. Ez pedig messze áll egy túlzott öndicsérettől, amely árt. „Aki dicsekszik, az Úrban
dicsekedjék; mert nem az érdemel hitelt, aki önmagát ajánlja, hanem akit az Úr
ajánl.” (2 Kor 10,18) A másik
pedig amire Pál figyelmezteti azt, hogy minden Isten ajándéka, adománya, az is,
amivel szoktunk dicsekednünk. „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad,
miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” Ahelyett, hogy a kapott kincseinkkel nagyzolunk, adjunk
hálát Istennek érte, és szolgáljunk velük az embertársaink. Mert a lelki adományok, a szolgálatok, a tehetségek
különfélék, „de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz. A Lélek
megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.” (vö. 1Kor
12,4-7) Legyen nekünk is Pálhoz hasonló kívánságunk: „Úgy tekintsenek minket
az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak gondnokait.”
Feladat a mai napra: Határozom, hogyan akarom szolgálni a mai
napon embertársaimnak egy konkrét adottságommal.