Lk 2,7-9.15-20 (Mária, a szemlélődés mintaképe)
7Mária megszülte elsőszülött fiát,
bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. 8Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a
szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. 9Egyszerre
csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. … 15Mihelyt az angyalok visszatértek a
mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk
a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!” 16Gyorsan
útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. 17Miután látták, az ezen gyermekről nekik
mondottak alapján ismerték fel. 18Aki
csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. 19Mária
meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. 20A pásztorok hazatértek, dicsőítették és
magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy
tudtul adták nekik.
„Máriában a
Krisztus-szemlélés fölülmúlhatatlan mintaképét kapjuk. A Fiú arca különös
jogcímen tartozik hozzá. Az Ő szíve alatt formálódott, emberileg hasonló lett
hozzá, ami kétségtelenül még nagyobb lelki bensőséget is jelent. Senki sem
hasonlítható Máriához abban, ahogy állandóan szemlélte Krisztus arcát. Lelki
szemei már az angyali üdvözletkor rászegeződtek, amikor a Szentlélektől foganta
őt; s a következő hónapokban kezdte érezni jelenlétét, és elképzelni
arcvonásait. S mikor végre Betlehemben világra hozta, testi szemeivel is
megpillanthatta a Fiú arcát, miközben bepólyálta és jászolba fektette (vö.
Lk 2,7). (RVM 10)
Feladat a mai napra: Máriával szemlélem a Fiú arcát, aki
gyermekként jászolban, illetve Mária ölében fekszik. Hogyan látom magamat
benne, mit mond nekem a saját istengyermekségemről. Párbeszédet kezdek
Máriával, Jézussal.