XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2020. július 18., szombat

Július 18.

 júl. 18.               Bölcs 11,21-26       (semmit sem utálsz abból, amit alkottál)

21Mindig megvan rá a módod, hogy megmutasd nagy hatalmadat, és ki tudna ellene szegülni karod erejének? 22Hisz az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, és mint a földre hulló hajnali harmatcsepp. 23De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. 24Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. 25Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? 26De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja.

 

„A zsidókeresztény hagyomány számára „teremtést” mondani többet jelent, mint természetet mondani, mert a teremtés Isten szeretettervére utal, amelyben minden teremtménynek értéke és értelme van. A természetet általában olyan rendszernek tartjuk, amelyet az ember vizsgál, megért és alakít, a teremtés ellenben csak olyan ajándékként érthető, amely mindenek Atyjának nyitott kezéből származik; olyan valóság, amelyet a minket egyetemes közösségbe hívó szeretet világít meg.” (LS 76.)

„„Az Úr szavára lettek az egek” (Zsolt 33,6). Ez jelzi nekünk, hogy a világ egy elhatározásból, nem pedig a káoszból vagy a véletlenből származik, és ez még magasztosabbá teszi. A teremtő szó egy szabad döntést fejez ki. A világmindenség nem önkényes mindenhatóság, nem erőfitogtatás vagy önérvényesítő vágy eredményeként jött létre. A teremtés a szeretet rendjébe tartozik. Isten szeretete az alapvető oka minden teremtménynek: „Szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál, mert ha gyűlölnél valamit, meg sem teremtetted volna” (Bölcs 11,24). Tehát minden teremtmény az Atya gyengéd szeretetének tárgya, ő ad neki helyet a világon. A legjelentéktelenebb létező mulandó kis élete is az ő szeretetének tárgya, és létezésének e néhány másodpercében ő veszi körül szeretettel. Nagy Szent Baszileiosz azt mondta, hogy a Teremtő „számítás nélküli jóság” is, Dante Alighieri szerint pedig „szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot”. Ezért teremtett műveiből felemelkedünk „az ő szerető irgalmasságáig” (XVI. Benedek pápa).” (LS 77.)

Feladat a mai napra: Ma hagyom, hogy Isten mondja meg nekem, mit szeret bennem és mit jelent számára, hogy semmit sem utál abból, amit alkotott – és hogy bennem sem utál semmit. 


2020. július 17., péntek

Július 17.

 Jel 15,2-8 (a nép lelki válsága Istenbe vetett hit

elmélyüléséhez vezetett)

2Akkor egy üvegtenger-félét láttam, ami tűzzel volt vegyítve. Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hárfáival, 3és éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: »Nagyok és csodálatosak a te műveid, Uram, mindenható Isten! Igazságosak és igazak a te útjaid, nemzetek Királya!  4Ki ne félne téged, Uram, és ki ne magasztalná nevedet? Mert egyedül te vagy szent, hisz minden nemzet eljön és leborul színed előtt, mert ítéleteid nyilvánvalóvá lettek!« 5Ezek után láttam, hogy íme, megnyílt a tanúbizonyság hajlékának temploma az égben, 6és hét angyal jött ki a templomból, akiknél a hét csapás volt, tiszta és fehér gyolcsba öltözve, a mellük körül pedig aranyövvel övezve. 7A négy élőlény egyike a hét angyalnak hét aranycsészét adott, telve az örökkön-örökké élő Isten haragjával. 8És a templom megtelt füsttel Isten felségétől és hatalmától, és senki sem mehetett be a templomba, amíg be nem teljesedett a hét angyal hét csapása.

 

„A babiloni fogság tapasztalata lelki válságba sodorta a népet, ami az Istenbe vetett hit elmélyüléséhez vezetett, s így előtérbe került az ő teremtő mindenhatósága, amely szerencsétlen helyzetében reményének megtalálására buzdította a népet. Évszázadokkal később, egy másik próbatétel és üldöztetés alkalmával, amikor a Római Birodalom próbálta érvényesíteni abszolút uralmát, a hívők úgy találták meg ismét vigaszukat és reményüket, hogy növekvő bizalommal fordultak a mindenható Istenhez, és így énekeltek: „Nagyok és csodálatosak műveid, Urunk, mindenható Istenünk, igazságosak és igazak útjaid” (Jel 15,3). Ha meg tudta teremteni a világot a semmiből, akkor képes beavatkozni is ebbe a világba, és le tudja győzni a rossz bármely formáját. Az igazságtalanság tehát nem legyőzhetetlen.” (LS 74.)

Feladat a mai napra: Kérem a Szentlelket, hogy megértesse velem, hogyan szolgálhatja a nehézség, válság, csapás hitem elmélyülésének. Esetleg beszá molhatok neki saját konkrét tapasztalatomról is. Hogyan mélyült el akkor a hitem, Istennel való kapcsolatom?

2020. július 16., csütörtök

Július 16.

 Jel 15,2-8 (a nép lelki válsága Istenbe vetett hit

elmélyüléséhez vezetett)

2Akkor egy üvegtenger-félét láttam, ami tűzzel volt vegyítve. Láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hárfáival, 3és éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: »Nagyok és csodálatosak a te műveid, Uram, mindenható Isten! Igazságosak és igazak a te útjaid, nemzetek Királya!  4Ki ne félne téged, Uram, és ki ne magasztalná nevedet? Mert egyedül te vagy szent, hisz minden nemzet eljön és leborul színed előtt, mert ítéleteid nyilvánvalóvá lettek!« 5Ezek után láttam, hogy íme, megnyílt a tanúbizonyság hajlékának temploma az égben, 6és hét angyal jött ki a templomból, akiknél a hét csapás volt, tiszta és fehér gyolcsba öltözve, a mellük körül pedig aranyövvel övezve. 7A négy élőlény egyike a hét angyalnak hét aranycsészét adott, telve az örökkön-örökké élő Isten haragjával. 8És a templom megtelt füsttel Isten felségétől és hatalmától, és senki sem mehetett be a templomba, amíg be nem teljesedett a hét angyal hét csapása.

 

„A babiloni fogság tapasztalata lelki válságba sodorta a népet, ami az Istenbe vetett hit elmélyüléséhez vezetett, s így előtérbe került az ő teremtő mindenhatósága, amely szerencsétlen helyzetében reményének megtalálására buzdította a népet. Évszázadokkal később, egy másik próbatétel és üldöztetés alkalmával, amikor a Római Birodalom próbálta érvényesíteni abszolút uralmát, a hívők úgy találták meg ismét vigaszukat és reményüket, hogy növekvő bizalommal fordultak a mindenható Istenhez, és így énekeltek: „Nagyok és csodálatosak műveid, Urunk, mindenható Istenünk, igazságosak és igazak útjaid” (Jel 15,3). Ha meg tudta teremteni a világot a semmiből, akkor képes beavatkozni is ebbe a világba, és le tudja győzni a rossz bármely formáját. Az igazságtalanság tehát nem legyőzhetetlen.” (LS 74.)

Feladat a mai napra: Kérem a Szentlelket, hogy megértesse velem, hogyan szolgálhatja a nehézség, válság, csapás hitem elmélyülésének. Esetleg beszá molhatok neki saját konkrét tapasztalatomról is. Hogyan mélyült el akkor a hitem, Istennel való kapcsolatom?

2020. július 15., szerda

Július 15.

Iz 40,25-31   (Isten bölcsessége kifürkészhetetlen)

25„Kihez tudtok hasonlítani? És ki lehetne hozzám hasonló?” – mondja a Szent. 26Emeljétek föl tekinteteteket és lássátok: Ki alkotta mind a csillagokat? Ő, aki elvezeti seregüket, megszámolja őket, és nevén szólítja valamennyit; hatalma és nagy ereje miatt el nem marad egy sem. 27Miért mondod ezt, Jákob, miért beszélsz így, Izrael: „Sorsom el van rejtve az Úr elől, és igazságom elkerüli Istenem figyelmét”? 28Hát nem tudod és nem hallottad még, hogy örökkévaló Isten az Úr? Ő teremtette a föld határait. Nem lankad el és nem fárad el, s bölcsessége kifürkészhetetlen. 29Erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet. 30Még a fiatalok is elfáradhatnak, ellankadhatnak, az ifjak is összeeshetnek erőtlenül. 31De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.

Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.

 

„A próféták írásai arra hívják az embert, hogy a nehéz pillanatokban a világmindenséget teremtő, hatalmas Isten szemléléséből merítsen erőt. Isten végtelen hatalma nem arra indít minket, hogy elmeneküljünk atyai gyöngédségétől, mert őbenne a simogató szeretet és az erélyesség egyszerre van jelen. Minden egészséges spiritualitás feltételezi ugyanis az isteni szeretet befogadását és az Úr bizalommal teli imádását az ő végtelen hatalmáért. A Szentírásban Isten, aki megszabadít és megvált, ugyanaz, mint aki a világmindenséget megteremtette, és Istennek ez a kétféle cselekvésmódja szorosan és elválaszthatatlanul összetartozik: „Ó, Uram! Te alkottad az eget és a földet nagy hatalmaddal és kinyújtott karoddal. Neked semmi sem lehetetlen. (. ) Kivezetted népedet, Izraelt Egyiptom földjéről jelekkel és csodatettekkel” (Jer 32,17.21). „Örökkévaló Isten az Úr, ő teremtette a föld határait. Nem lankad és nem fárad el, bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet” (Iz 40,28b-29).” (LS 73.).

Feladat a mai napra: Azon gondolkozom el, hogy milyen tapasztalatom van arról, hogy Istenben a simogató, gyógyító szeretet és a hatalmás teremtő erő egyszerre van jelen.  

2020. július 14., kedd

Július 14.

Zsolt 148     (az ember dicsérje a teremtő Istent)

1(Alleluja!) Dicsérjétek az Urat a mennyből, dicsérjétek a magasságban! 

2Dicsérjétek, angyalai mind, dicsérjétek, égi seregek! 

3Dicsérjétek, nap és hold, dicsérjétek, fénylő csillagok! 

4Dicsérjétek, egeknek egei, dicsérjétek, minden vizek az ég felett! 

5Dicsérjék az Úr nevét, mert az ő parancsára lettek! 

6Odaállította őket minden időkre, törvényt szabott nekik, amely el nem évül.  

7Dicsérjétek az Urat a földről, tengeri szörnyek és tenger mélységei! 

8Tűz és jégeső, felhő és hó, dübörgő viharok, melyek akaratát teljesítitek. 

9Mind ti hegyek és halmok, gyümölcsfák és mind ti cédrusok. 

10Mind ti erdei és mezei állatok, mászó férgek és szárnyas madarak. 

11Föld királyai és mind ti nemzetek, fejedelmei és bírái a földnek. 

12Mind ti ifjak és leányok, öregek és gyermekek. 

13Mindnyájan dicsérjétek az Úr nevét, mert egyedül az ő neve magasztos! Fönsége felülmúlja az eget és a földet, fölemelte népe fejét. 

14Dicsőségére válik mindenkinek, aki hűséges hozzá. Izrael fiainak, a népnek, amely közel van hozzá.

 

„A zsoltárok gyakran buzdítják az embert, hogy dicsérje a teremtő Istent: „Ő teremtette a földet a vizek fölé, mert szeretete örökké tart” (Zsolt 136,6). De a többi teremtményt is biztatják, hogy dicsérjék: „Dicsérjétek, nap és hold, dicsérjétek, fénylő csillagok! Dicsérjétek, egek egei, dicsérjétek, minden vizek az ég felett! Dicsérjék az Úr nevét, mert az ő parancsára lettek!” (Zsolt 148,3-5). Nemcsak Isten erejének köszönhetően, hanem az ő színe előtt és vele együtt létezünk. Ezért imádjuk őt.” (LS 72.)

Feladat a mai napra: Saját szavaimmal megfogalmazok teremtő Istenemnek egy dicserő zsoltárt – akar le is írhatom.


2020. július 13., hétfő

Július 13.

Lev 25,1-11.17-20               (a föld ajándéka gyümölcseivel együtt az egész néphez tartozik)

1Az Úr a Sínai-hegyen ezt mondta Mózesnek: 2„Szólj Izrael fiaihoz és mondd meg nekik: Ha majd elérkeztek arra a földre, amelyet adok nektek, a föld tartson szombatot az Úrnak. 3Hat éven át vesd be földedet, hat éven át metszd meg szőlődet és gyűjtsd be termését. 4De a hetedik évben a föld élvezzen szombati nyugalmat, szombatot az Úr számára. Ne vesd be a földedet, ne metszd meg szőlődet, 5ne arasd le a kalászt és ne kösd kévébe, ne szüreteld le szőlődet, amelyet nem metszettél meg. A nyugalom éve legyen ez a földnek. 6De a föld szombatja is tápláljon téged, szolgádat, szolgálódat, béresedet, vendégedet és mindazokat, akik nálad tartózkodnak. 7Hozama szolgáljon táplálékul szarvasmarhádnak és földed állatainak. 8Számolj hét évhetet, hétszer hét esztendőt vagy hét évhét idejét, negyvenkilenc évet. 9A hetedik hónapban, a hónap tizedik napján szólaltasd meg a harsonát: az engesztelés napján fújd meg a harsonát az egész országban. 10Legyen ez jubileum számotokra: mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához. 11Ez az ötvenedik esztendő legyen jubileumi év számotokra: ne vessetek, ne arassátok le a kalászt, ne kössétek kévébe, és ne szüreteljétek le a fürtöket, amelyek maguktól nőnek.   17Senki se csapja hát be a népéből valót, hanem féld Istenedet, mivel én vagyok az Úr, a te Istened. 18Tartsátok meg törvényeimet és parancsaimat, tartsátok meg úgy, hogy teljesítitek, s akkor biztonságot élveztek az országában. 19A föld megadja termését, jóllakásig esztek és biztonságban laktok. 20Ha ezt kérdezitek: mit eszünk ebben a hetedik esztendőben, ha nem vetünk és nem aratjuk le termésünket? 21Megadom áldásomat, úgyhogy a hatodik évben annyit takarítotok be, amennyi elég lesz három esztendőre.

 

„Bár „a gonoszság elterjedt a föld színén” (Ter 6,5) és Isten „megbánta, hogy embert teremtett a földön” (Ter 6,6), mégis úgy döntött, hogy Noén keresztül, aki feddhetetlen és igaz maradt, megnyitja a menekülés új útját. Így új lehetőséget adott az emberiségnek az újrakezdésre. Ha van egyetlen jó ember, az már elég, hogy feléledjen a remény! A bibliai hagyomány világosan leszögezi, hogy ez a helyreállítás magával hozza a Teremtő keze által a természetbe írt ritmusok újrafelfedezését és tiszteletben tartását. Ezt láthatjuk például a sabbatra vonatkozó törvényben. A hetedik napon Isten megpihent minden munkálkodása után. Isten megparancsolta Izraelnek, hogy minden hetedik napon pihenőnapot, sabbatot tartson (vö. Ter 2,2-3; Kiv 16,23; 20,10). Sőt, bevezette a sabbatévet is Izrael népe és a föld számára: minden hetedik évben (vö. Lev 25,1-4) teljes nyugalmat adtak a földnek, nem vetették be, és csak annyit gyűjtöttek be, amennyi nélkülözhetetlen volt az életben maradáshoz és a vendéglátáshoz (vö. Lev 25,4-6). Végül pedig hét évhét elteltével, vagyis negyvenkilenc év után jubileumi évet tartottak, az egyetemes elengedés évét és „a birtok felszabadításáét minden rajta élő számára” (Lev 25,10). E törvények meghozatalának az volt a célja, hogy biztosítsa az egyensúlyt és az igazságosságot az embernek a többiekhez, valamint ahhoz a földhöz fűződő kapcsolatában, amelyen élt és dolgozott. Ugyanakkor annak elismerése is volt, hogy a föld ajándéka gyümölcseivel együtt az egész néphez tartozik. Azoknak, akik megművelték és gondozták a területet, meg kellett osztaniuk annak gyümölcseit, különösen a szegényekkel, az özvegyekkel, az árvákkal és az idegenekkel: „Amikor majd aratjátok földetek termését, ne vágjátok le a föld színéig. Ne szedd össze aratás után az ottmaradt kalászokat, ne böngészd át szőlőtőkéidet, és ne szedegesd fel a fürtről lehullott szemeket. Hagyd ott a szegényeknek és az idegeneknek” (Lev 19,9-10).” (LS 71.)

Feladat a mai napra: Tudatosan osztok meg másokkal azokból a gyümölcsökből, amit a „földem”- életem, munkám, birtokom – ma termet.  


2020. július 12., vasárnap

Július 12.

Iz 55, 10-11; Róm 8,18-23; Mt 13, 1-23

Jézus elment hazulról, és leült a tó partján. Hatalmas tömeg gyűlt össze, ezért beült egy csónakba, a tömeg pedig ott állt a parton. Ekkor példabeszédekben sok mindenre oktatta őket: „Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az ég madarai, és ezeket mind megették. Némely szem kövek közé esett, ahol nem volt elég termőföld. Ezek hamar kikeltek, hisz nem volt mély a föld. Majd amikor a Nap fölkelt és forrón tűzött, kiégtek, mert nem volt gyökerük. Voltak szemek, amelyek tövisek közé estek, és amikor nőni kezdtek, a tövisek elfojtották őket. De a többi szem jó földbe hullott, és termést hozott: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik

harmincszorosat. Akinek van füle, hallja meg!”

 

A mai és az elkövetkező vasárnapokon részleteket fogunk hallani Máté evangéliumának 13. fejezetéből. Ebben a fejezetben vannak összegyűjtve a különböző példabeszédek. Jézus bárkából „példabeszédekben sok mindenre tanította a tömeget.” Példabeszédei sorozatát úgy kezdte, hogy a hallgatás fontosságára hívta fel a figyelmet. Ma, hogyan hallgatjuk szavait, tanítását? Talán, mivel már ismerős számunkra a magvetőről szóló példabeszéd, már nem is annyira figyelünk oda rá. Így megtörténhet velünk az is, amiről a példabeszéd szól: „Jöttek az égi madarak és fölcsipegették a vetett magokat”, jönnek más gondolatok és megakadályozzák, hogy az Isten igéjére figyeljünk, melyet például a szentmisén olvasnak fel. Ezért ma újra engednünk kell, hogy Jézus szavai, tanítása először saját életünket érintsék meg. És milyen jó, hogy lehetőségünk van arra, hogy a vasárnapi olvasmányokat újra és újra elolvashatjuk a bibliában. A mi részünk tehát, hogy esélyt adjunk, hogy Isten újra bőven el tudja vetni igéjének magjait az életünkbe. Családjaink pedig legyenek ez a jó föld, ahol a magok termést hoznak, „az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik meg harmincszorosat.” A példabeszéd egyértelmű rámutat arra, hogy a termés nem függ sem magvetőtől, sem pedig a magtól. Ahogyan a magvető nagylelkűen, bőven vet bármely földre, éppen úgy Isten minden embernek adja nagylelkűen, fáradhatatlanul, újra és újra tápláló igéjét. Isten a szavában, mint magban rejti el a tehetséget, hogy az termő, gyümölcsöző legyen; ahogyan ezt az első olvasmányban olvashatjuk: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem”. (Iz 55,10-11) Ha életünkben Isten szavai nem hoznak termést, nem hibáztathatjuk Istent, hanem meg kell kérdeznünk önmagunkat: Mi van bennünk? Mi az, ami miatt nem ver bennünk gyökeret az Úr szava?

Milyen világi gondok, csalóka gazdagság fojtja el bennünk a tanítást? A földünk akkor jó, termékeny, ha meghallgatjuk és megszívleljük Isten igéjét, tanítását. 

Még valami fontos, hogy a családok magukkal vigyenek a mai evangéliumból: A családunk maga legyen az a hely, ahol egymás számára is magvetővé válhatunk. A szülők nemcsak a gyerekek, hanem egymás számára is. A nagyszülőknek is fontos szerepük van a magvetésben. Az azonban, hogy mikor látjuk majd vetésünk eredményét, már nem rajtunk múlik. A mi feladatunk csupán, hogy jókedvűen vessük az ige magjait.

Feladat a mai napra: Válaszunk ki egy részt az Isten igéjéből, amelyet szívesen magunkkal viszünk és családjainkkal megosztunk.


Július 11.

Ter 6,5-11                          (nagy az emberek gonoszsága a földön)

5Amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön és szívük állandóan a rosszra irányul, 6megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és bánkódott szívében. 7Ezt mondta az Úr: „Eltörlöm a föld színéről az embert, akit a földön teremtettem: az embert az állatokkal, a csúszómászókkal és az ég madaraival együtt, mivel megbántam, hogy teremtettem őket.” 8Noé azonban kegyelmet talált az Úr szemében. 9Noénak ez a története: Noé igaz ember volt, kifogástalanul élt kortársai között. Noé Isten színe előtt járt. 11A föld azonban romlott volt Isten színe előtt, s a föld tele volt erőszakkal. 12Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény a rossz útjára tért.

 

„A Káinról és Ábelről szóló elbeszélésben azt látjuk, hogy a féltékenység készteti Káint a legnagyobb igazságtalanság elkövetésére testvérével szemben. Ez viszont azzal jár, hogy megszakad a kapcsolat Káin és Isten, valamint Káin és a föld között, melyről kiűzetett. Ezt az Isten és Káin között lezajló drámai beszélgetés foglalja össze. Isten megkérdezi: „Hol van Ábel, a testvéred?” Káin azt válaszolja, hogy nem tudja. Isten azonban tovább kérdezi: „Mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, és bujdosni fogsz a földön” (Ter 4,9-11). Ha elhanyagolom a feladatomat, hogy ápoljam és fenntartsam a megfelelő kapcsolatot a mellettem élővel, akiről kötelességem gondoskodni és akit kötelességem megvédeni, akkor lerombolom az önmagamhoz, a többiekhez, az Istenhez és a földhöz fűződő belső kapcsolatomat. A Szentírás azt mondja, hogy amikor az emberek elhanyagolják ezeket a kapcsolatokat, amikor az igazságosság már nem érvényesül a földön, akkor minden életveszélyben van. Ez az, amit a Noéról szóló elbeszélés tanít nekünk: Isten azzal fenyeget, hogy elpusztítja az emberiséget, mivel az folyton képtelennek bizonyul arra, hogy az igazságosság és a béke követelményeihez felnőve éljen: „Elhatároztam, hogy elpusztítok minden emberi lényt a földön, mivel miattuk a föld megtelt gonoszsággal” (Ter 6,13). Ezekben az oly régi elbeszélésekben, melyek mély szimbolikus jelentésekkel vannak teli, már jelen van egy korszerű meggyőződés, mégpedig az, hogy minden összefügg mindennel, a saját életünk és a természethez fűződő kapcsolataink igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való hűségtől.” (LS 70.)

Feladat a mai napra: Imádkozom azokért a helyzetekért, ahol az igazságosság már nem érvényesül a földön, de különösen a háborúban elő emberekért.


Július 10.

Zsolt 104, 19-31               (Mindent bölcsességedben alkottál)

19Te alkottad a holdat, hogy az időt mérje, és a nap is tudja, mikor nyugodjék le. 20Te hozod a sötétséget és ránk köszönt az éj, s az erdő vadjai körülhúznak. 21Az oroszlánkölykök zsákmányért ordítanak, Istentől követelik táplálékukat. 23Az ember elindul a munkája után, hogy dolgozzék az est beálltáig. 24Milyen sokrétű a te műved, Uram! Mindent bölcsességedben alkottál, s a föld teremtményeiddel van tele. 25Nézd, mily nagy és széles a tenger, benne az élőlények nyüzsgő sokasága, kicsi és nagy állatok serege. 26Rajta járnak a hajók, s ott kóborol a leviatán is, amit teremtettél, hogy a tengerben kergetőzzék. 27Rád vár minden élő, hogy ételt adj nekik a kellő időben. 28Megadod nekik, és ők összegyűjtik, kitárod kezed, s eltelnek javakkal. 29De ha elrejted arcodat, félelem szállja meg őket. Ha megvonod éltető erődet, elpusztulnak és a porba térnek. 30Ám ha kiárasztod lelkedet, fölébrednek, és megújítod a föld színét. 31Dicsőség legyen az Úrnak mindörökké, örüljön az Úr műveinek!

 

„Míg a dolgokat felelősen felhasználhatjuk, el kell ismernünk, hogy a többi élőlénynek önértéke van Isten előtt, és „már puszta létükkel is áldják és dicsőítik őt” (KEK 2416), mert az Úr örül az ő műveinek (vö. Zsolt 104,31). Pontosan azért, mert az embernek egyedülálló méltósága van és értelemmel van felruházva, tiszteletben kell tartania a teremtményeket, belső törvényeikkel együtt, mivel „az Úr bölcsességgel alapította meg a földet” (Péld 3,19). Ma az Egyház nem mondja azt leegyszerűsítve, hogy a többi teremtény teljesen alá van rendelve az ember érdekének, mintha nem lenne önértékük, mi pedig tetszésünk szerint rendelkezhetnénk velük. Ezért Németország püspökei azt tanítják, hogy a többi teremtmény vonatkozásában „a lét elsőbbségéről beszélhetnénk a hasznossággal szemben”. A Katekizmus nagyon világosan és nyomatékosan megkérdőjelezi azt, ami torzult emberközpontúság lenne: „Minden egyes teremtménynek megvan a maga jósága és tökéletessége. (...) A különféle teremtmények Isten adta tulajdonságaikkal – mindegyik a maga módján – egy sugárnyit tükröz Isten végtelen bölcsességéből és jóságából. Ezért az embernek tisztelnie kell minden teremtmény saját jóságát, hogy elkerülje a dolgok rendetlen használatát” (KEK339).” (LS 69.)

Feladat a mai napra: Kérem az Urat, hogy adja meg a kegyelmet, hogy vele együtt tudjak örülni a mai napon az ő műveinek.


Július 9.

Mtörv 22,1-2.4.6-7           (a törvény nem hagyja figyelmen kívül a többi teremtményt)

1Ha látod, hogy testvéred ökre vagy juha elkóborol, ne maradj tétlen, hanem vezesd vissza testvéredhez. 2Ha testvéred nem lakik a közelben vagy nem ismered, vezesd a magad házába, s maradjon nálad, míg testvéred nem megy keresni. Akkor add neki vissza. 4Ha látod, hogy testvéred szamara vagy ökre összecsuklik az úton, ne maradj tétlen, hanem segíts fölemelni. 6Ha útközben meglátsz a fán vagy a földön egy madárfészket, amelyben fiókák vagy tojások vannak, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojásokon, ne fogd meg az anyamadarat a fiókákkal együtt. 7Ha a fiókákat ki is szeded, az anyamadarat hagyd elrepülni, hogy jól menjen a sorod és sokáig élj.

 

„Ez a felelősség a földdel szemben, mely Istené, megkívánja, hogy az értelemmel felruházott emberi lény tiszteletben tartsa a természet törvényeit és a kényes egyensúlyt az élőlények között, melyek e világon élnek, mert „ő [Isten] parancsolt, és azok létrejöttek, felállította őket mindörökre, és el nem múló törvényt szabott nekik” (Zsolt 148,5b-6). Ezért a bibliai törvényhozás arra is figyel, hogy olyan szabályokat adjon az embernek, amelyek nemcsak a többi emberi lényhez, hanem a többi élőlényhez fűződő kapcsolatát is szabályozzák: „Ha látod, hogy testvéred szamara vagy ökre összecsuklik az úton, ne maradj tétlen. (...) Ha útközben meglátsz a fán vagy a földön egy madárfészket, amelyben fiókák vagy tojások vannak, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojásokon, ne fogd meg az anyamadarat a fiókákkal együtt” (MTörv 22,4.6). Ehhez hasonlóan a hetedik napon való megpihenés előírása nemcsak az embert szolgálja, hanem azt is, „hogy ökröd és szamarad is pihenjen” (Kiv 23,12). Láthatjuk tehát, hogy a Szentírás nem engedi meg a zsarnoki antropocentrizmust, amely figyelmen kívül hagyja a többi teremtményt.” (LS 68.)

Feladat a mai napra: Ma különösen az állatokra figyelek. Hol és hogyan kerülök kapcsolatba velük? 

Július 8.

Lev 25,20-23                     (Az Úré a föld és ami betölti)

20Ha ezt kérdezitek: mit eszünk ebben a hetedik esztendőben, ha nem vetünk és nem aratjuk le termésünket? 21Megadom áldásomat, úgyhogy a hatodik évben annyit takarítotok be, amennyi elég lesz három esztendőre. 22Amikor a nyolcadik évben vetni fogtok, még a régi termést ehetitek egészen a kilencedik évig. Amíg az év meg nem hozza termését, addig a régit ehetitek. 23A föld eladása nem jelenti minden jog elvesztését, mivel a föld az enyém, ti meg csak jövevények és vendégek vagytok számomra.

 

„Nem mi vagyunk Isten. A föld létezett már előttünk, és mi ajándékba kaptuk. Ez a tény lehetővé teszi azt, hogy válaszoljunk egy vádra, amelyet a zsidó-keresztény felfogással szemben megfogalmaztak: azt mondták, hogy mivel a Teremtés könyvének elbeszélése arra hívja az embert, hogy „uralkodjon” a földön (vö. Ter 1,28), ez hozzájárult a természet könyörtelen kizsákmányolásához, mert az embert uralkodó és pusztító lényként mutatja be. Ez nem helyes értelmezése a Bibliának, az Egyház nem így érti azt. Ha igaz is, hogy néha mi, keresztények helytelenül értelmeztük a Szentírást, ma határozottan el kell utasítanunk azt, hogy a többi teremtmények feletti abszolút uralkodásra lehessen következtetni abból, hogy az ember Isten képére teremtetett és azt a megbízatást kapta, hogy uralkodjon a földön. Fontos, hogy a bibliai szövegeket a hozzájuk tartozó szövegösszefüggésben, megfelelő hermeneutikával olvassuk, és arra is emlékezzünk, hogy a világ kertjét művelni és őrizni kaptunk meghívást (vö. Ter 2,15). A „művelni” jelentése: megmunkálni, felszántani vagy dolgozni rajta, az „őrizni” jelentése pedig: megvédeni, gondozni, megóvni, fenntartani, figyelemmel kísérni. Ez egymás iránti felelős viszonyt jelent az ember és a természet között. Minden közösség kiveheti a föld javaiból, amire szüksége van az életben maradáshoz, de kötelessége meg is védeni és biztosítani termékenysége folyamatosságát a jövőbeli nemzedékek számára. Mert végeredményben „az Úré a föld” (Zsolt 24,1), övé „a föld és minden, ami rajta van” (MTörv 10,14). Ezért Isten megtagad minden abszolút birtoklásra irányuló igényt: „A földet nem lehet eladni véglegesen, mert enyém a föld, ti csak jövevények és vendégek vagytok nálam” (Lev 25,23).” (LS 67.)

Feladat a mai napra: Mit jelent számomra, hogy „a világ kertjét művelni és őrizni kaptunk meghívást”. Elgondolkozom azon, hogyan tudnám ma egy konkrét tettben „megvédeni, gondozni, megóvni, fenntartani, figyelemmel kísérni” a teremtést.


Július 7.

Ter 3,13-19                        (Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján)

13Az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért ettem.” 14Az Úristen így szólt a kígyóhoz: „Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. 15Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” 16Az asszonyhoz pedig így szólt: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” 17Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. 18Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. 19Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.”

 

„A Teremtés könyvében található teremtés-elbeszélések szimbolikus és narratív nyelvezetükkel mély tanításokat fogalmaznak meg az emberi létről és az ember történelmi valóságáról. Ezek a történetek arról szólnak, hogy az emberi létezés három, egymással szorosan összefüggő alapvető kapcsolaton, az Istennel, a felebaráttal és a földdel való kapcsolaton alapszik. A Szentírás szerint a három életfontosságú kapcsolat megszakadt, de nemcsak külsőleg, hanem bennünk is. Ez az elszakadás a bűn. A Teremtővel, az emberekkel és az egész teremtéssel való összhangot leromboltuk azáltal, hogy megpróbáltuk elfoglalni Isten helyét, és megtagadtuk, hogy korlátozott lényeknek ismerjük el magunkat. Ez eltorzította az embernek azt a megbízatását is, hogy „uralkodjon” a földön (vö. Ter 1,28), hogy „művelje és őrizze” azt (vö. Ter 2,15). Ennek eredményeként az ember és a természet közötti eredetileg harmonikus viszony ellenségessé vált (vö. Ter 3,17-19). Ezért fontos felfigyelnünk arra, hogy az összhangot, amelyet Assisi Szent Ferenc megélt minden teremtménnyel, úgy értelmezték, mint ennek a szakadásnak a gyógyítását. Szent Bonaventura azt mondta, hogy a minden teremtménnyel megélt egyetemes kiengesztelődés által Ferenc valamiképpen visszatért a kezdeti ártatlanság állapotába. E modelltől eltávolodva ma teljes romboló erejével megnyilvánul a bűn a háborúkban, az erőszak és bántalmazás különböző formáiban, a leggyengébbek magukra hagyásában, a természet elleni támadásokban.” (LS 66.)

Feladat a mai napra: Arra figyelek, milyen összhangot élek a körülöttem lévő teremtményekkel.


Július 6.

Ter 1,24-31                        (Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt)

25Isten megteremtette a mezei vadakat fajuk szerint, a háziállatokat fajuk szerint és az összes csúszómászót a földkerekségen, fajonként. Isten látta, hogy ez jó. 26Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.” 27Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. 28Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” 29Azután ezt mondta Isten: „Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. 30A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden zöld növényt táplálékul adok.” Úgy is történt. 31Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Este lett és reggel: a hatodik nap.

 

„Anélkül, hogy a teremtésről szóló egész teológiát megismételnénk, azt kérdezzük, mit mondanak nekünk a nagy bibliai elbeszélések az ember világhoz fűződő viszonyáról. A Teremtés könyvében a teremtés művének első elbeszélésében Isten terve magában foglalja az emberiség megteremtését. Az emberi lény megteremtése után a szöveg azt mondja: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). A Biblia azt tanítja, hogy minden emberi lény szeretetből, Isten képére és hasonlatosságára teremtetett (vö. Ter 1,26). Ez a kijelentés rámutat minden emberi személy végtelen méltóságára, aki „nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon odaajándékozza önmagát és közösségre lépjen más személyekkel.” (KEK 357) Szent II. János Pál arra emlékeztetett, hogy az a különleges szeretet, amellyel a Teremtő minden egyes emberi lényt szeret, végtelen méltósággal ruházza fel. Akik elszántan védelmezik az emberek méltóságát, a keresztény hitben megtalálhatják a legmélyebb érveket ehhez az elkötelezettséghez. Milyen csodálatos az a bizonyosság, hogy egyetlen ember élete sem vész el reménytelen káoszban, olyan világban, amelyet a puszta véletlen vagy értelmetlenül ismétlődő körforgás irányít! A Teremtő mindannyiunknak mondhatja: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek” (Jer 1,5). Isten szívében fogantattunk, és ezért „mindnyájan Isten egy-egy gondolatának gyümölcse vagyunk. Mindnyájan akartak, mindnyájan szeretettek, mindnyájan szükségesek vagyunk.” (XVI. Benedek pápa, Szentbeszédben).” (LS 65.)

Feladat a mai napra: El-elgondolkozom szívemben e mondaton „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott”, és eszerint Isten szemével próbálok tekinteni minden emberre, akivel ma találkozom.


Július 5.

Bölcs16,5-8.10-12

Amikor vad állatok bősz dühe tört rájuk, és veszélyben voltak, hogy a tekergő kígyók marásától elpusztulnak, haragod akkor sem tartott mindvégig. Csak intés céljából, rövid időre ijesztetted meg őket, mert jelt kaptak a szabadulásra, amely törvényed parancsaira emlékeztette őket. És aki odafordult, megmenekült, nem azáltal, amit látott, hanem általad, mindeneknek megmentője által. Ezzel is megmutattad ellenségeinknek, hogy te vagy az, aki minden bajtól megszabadítasz. Fiaidnak azonban még a mérges kígyók fogai sem tudtak ártani, mert irgalmad ellenük szegült és meggyógyította őket. Csak azért érték őket a harapások és azért gyógyultak meg hamarosan, hogy törvényeidre emlékeztesd őket, és hogy el ne merüljenek a megfeledkezés mélységében és el ne tántorodjanak a te jóságodtól. Mert nem gyógyfű, s nem tapasz orvosolta őket, hanem a te szavad, Uram, amely mindent meggyógyít.

 

Hitünk, hitéletünk szempontjából is nagyon fontos kérdés, hogy hogyan viszonyulunk Isten szavához? Mit jelent számunkra az Ige? Milyen szerepet tölt be az életünkbe? Sokat elárul rólunk, hogy hol tartjuk a Szentírásunkat. A polcon porosodik, vagy naponta forgatjuk, olvassuk? Amig csupán egy könyvként tekintünk rá, idegen, elérhetetlen, megfejthetetlen lesz a számunkra. Pedig, annak, aki kutatja az írásokat, egyszerűen megelevenedik az Úr szava. Élő és aktuális lesz annak, aki forgatja, sőt itt a Bölcsesség könyvében azt is olvassuk, hogy „…a te szavad, Uram, amely mindent meggyógyít.” Ez nem üres ígéret, ez tapasztalat. Nem csak az elmúlt évezredekben, évszázadokban, hanem mai is, napjainkban is így van. A biblia szavai megelevenednek, gyógyulást hoznak, megromlott életeket, emberi kapcsolatokat hoznak helyre. De, nem elég a polcon tartani. Időt kell tölteni az Igével. Amikor az írások feltárulnak előttünk, felismerjük, hogy már nem tudunk nélkülük élni, életünk alapjaivá, mozgatórugójává válik. Minden lépésünket, tervünket, cselekedetünket az Úr szavához igazítunk. Életünk problémáira, nagy kérdéseire találunk hathatós, valódi megoldást. Számtalan prédikációt hallottunk már Isten szaváról, annyi irodalmi alkotásban van jelen, de nem kell mást tennünk, mint lépnünk az Úr felé, és tegyük próbára az Ő szavát, Igéjét. Soha, de soha nem fogunk benne csalatkozni. Isten mindenkit meghív ma egy mélyebb kapcsolatra, egy párbeszédre, üzenete, mondandója van a számunkra, amelyet az Ő igéjén keresztül értünk meg. Éljünk ezzel a különös lehetőséggel, meg akar minket ajándékozni, de ezt az ajándékot csak úgy fogadhatjuk el, ha felé nyújtjuk kezünket és átvesszük tőle azt. Addig amíg a kezünk egészen más dolgokkal van tele, nem tudjuk a nekünk készített, személyre szabott ajándékot átvenni, elfogadni. Üresítsük ki a kezünket és a szívünket, hogy legyen helye az ajándékunknak.

Feladat a mai napra: Időt töltök az Igével, kiválasztok egy nem hosszú részt és azzal imádkozom. Engedem, hogy hasson rám, az imádság közben kapott impulzusokat, tapasztalatokat lejegyzetelem.


Július 4.

Bölcs16,5-8.10-12

Amikor vad állatok bősz dühe tört rájuk, és veszélyben voltak, hogy a tekergő kígyók marásától elpusztulnak, haragod akkor sem tartott mindvégig. Csak intés céljából, rövid időre ijesztetted meg őket, mert jelt kaptak a szabadulásra, amely törvényed parancsaira emlékeztette őket. És aki odafordult, megmenekült, nem azáltal, amit látott, hanem általad, mindeneknek megmentője által. Ezzel is megmutattad ellenségeinknek, hogy te vagy az, aki minden bajtól megszabadítasz. Fiaidnak azonban még a mérges kígyók fogai sem tudtak ártani, mert irgalmad ellenük szegült és meggyógyította őket. Csak azért érték őket a harapások és azért gyógyultak meg hamarosan, hogy törvényeidre emlékeztesd őket, és hogy el ne merüljenek a megfeledkezés mélységében és el ne tántorodjanak a te jóságodtól. Mert nem gyógyfű, s nem tapasz orvosolta őket, hanem a te szavad, Uram, amely mindent meggyógyít.

 

Hitünk, hitéletünk szempontjából is nagyon fontos kérdés, hogy hogyan viszonyulunk Isten szavához? Mit jelent számunkra az Ige? Milyen szerepet tölt be az életünkbe? Sokat elárul rólunk, hogy hol tartjuk a Szentírásunkat. A polcon porosodik, vagy naponta forgatjuk, olvassuk? Amig csupán egy könyvként tekintünk rá, idegen, elérhetetlen, megfejthetetlen lesz a számunkra. Pedig, annak, aki kutatja az írásokat, egyszerűen megelevenedik az Úr szava. Élő és aktuális lesz annak, aki forgatja, sőt itt a Bölcsesség könyvében azt is olvassuk, hogy „…a te szavad, Uram, amely mindent meggyógyít.” Ez nem üres ígéret, ez tapasztalat. Nem csak az elmúlt évezredekben, évszázadokban, hanem mai is, napjainkban is így van. A biblia szavai megelevenednek, gyógyulást hoznak, megromlott életeket, emberi kapcsolatokat hoznak helyre. De, nem elég a polcon tartani. Időt kell tölteni az Igével. Amikor az írások feltárulnak előttünk, felismerjük, hogy már nem tudunk nélkülük élni, életünk alapjaivá, mozgatórugójává válik. Minden lépésünket, tervünket, cselekedetünket az Úr szavához igazítunk. Életünk problémáira, nagy kérdéseire találunk hathatós, valódi megoldást. Számtalan prédikációt hallottunk már Isten szaváról, annyi irodalmi alkotásban van jelen, de nem kell mást tennünk, mint lépnünk az Úr felé, és tegyük próbára az Ő szavát, Igéjét. Soha, de soha nem fogunk benne csalatkozni. Isten mindenkit meghív ma egy mélyebb kapcsolatra, egy párbeszédre, üzenete, mondandója van a számunkra, amelyet az Ő igéjén keresztül értünk meg. Éljünk ezzel a különös lehetőséggel, meg akar minket ajándékozni, de ezt az ajándékot csak úgy fogadhatjuk el, ha felé nyújtjuk kezünket és átvesszük tőle azt. Addig amíg a kezünk egészen más dolgokkal van tele, nem tudjuk a nekünk készített, személyre szabott ajándékot átvenni, elfogadni. Üresítsük ki a kezünket és a szívünket, hogy legyen helye az ajándékunknak.

Feladat a mai napra: Időt töltök az Igével, kiválasztok egy nem hosszú részt és azzal imádkozom. Engedem, hogy hasson rám, az imádság közben kapott impulzusokat, tapasztalatokat lejegyzetelem.


Július 3.

Iz 52,13-14; 53,3-5

Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, – hiszen oly dicstelennek látszott és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta és királyok némulnak el színe előtt. … Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.

 

Ez az Ószövetségi olvasmány húsvét vigíliájának ünnepén is elhangzik. Arra emlékeztet minket, hogy Jézus magára vette a bűneinket, betegségeinket, nyomorúságainkat, ismeri és elszenvedte mindazt, amin mi valaha is keresztül mentünk, vagy keresztül fogunk menni. Ő „a fájdalmak férfia, aki tudta mi a szenvedés…” „…az Ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.”  Bármin is kell átmennünk az életünk folyamán, soha ne felejtsük, hogy Jézus velünk tart, nem hagy magunkra, együtt szenved és küzd velünk, értünk. Amikor a nyomorúság éjszakáján megyünk keresztül az életünk egy-egy mélypontján nem a körülményeink a fontosak vagy hogy milyen hátránnyal indulunk az adott harcban, egyedül és kizárólag az számít, hogy elhisszük-e azt a tényt, hogy Jézus velünk van, nem hagy magunkra és hogy a különböző élethelyzeteinkben felismerjük Őt, az Ő gondoskodó jelenlétét. Az elhagyatottság és a kilátástalanság a magány könnyen úrrá lesz az emberen. De, a mi Mesterünk ismeri és átélte mindezeket, megismerte, megtapasztalta ezeket a helyzeteket, értünk, emberekért, szeretetből, hogy megmentsen minket. Ezek után felmerülhet bennük egy pillanatra is az a kérdés, hogy magunkra hagyna? Nem, soha! Ő a biztos kapaszkodó, Ő a győzelem. Amikor a földi életünk végéhez érünk, akkor is Ő lesz ott, átkísér, átvezet az új életbe. Akkor már színről-színre fogjuk Őt látni és felismerjük Őt, ahogy felismerték az Emmausi tanítványok. Életünk nagy pillanata lesz ez, és a teljes földi zarándokutunkon kell, hogy készüljünk erre a csodás találkozásra, nem jelenhetünk ott meg az Úr színe előtt felkészületlenül.

Feladat a mai napra: Ma, imádkozom azokért az embertársaimért, akiket kirekesztettek, negatívan megkülönböztettek, gondolok a szegényekre, a társadalom perifériájára került emberekre, az éhezőkre, nélkülözőkre. Ha van mit megosztanom a tőlem szegényebbekkel, akkor valakin segítek a környezetemben élők közül.


Július 2.

Lk 10, 30-35

Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.

 

Mennyi szeretet és alázat szükséges ahhoz, hogy lehajoljunk a szükséget szenvedőhöz. Ha körülnézünk a világban, számtalan eset, helyzet van, ahol pont a mi segítségünk jönne jól. Tegyük a szívünkre a kezünket, hány és hány alkalmat szalasztottunk már el, hogy segítsünk valakin, aki bajba jutott? Ez a világ sajnos tele van megannyi rossz példával, tapasztalattal, amikor emberek visszaélnek mások jóindulatával. Ezért gyanakvóak is lettünk, félünk, hogy becsapnak és kihasználnak minket. Ezek a helyzetek, kihívások próbatételei a mi kereszténységünknek. Jézus meddig menne el? Hagyná, hogy újra és újra becsapják, kihasználják? Meghúzza a határt valahol? Nem! Értünk is elment a végletekig, egészen a legvégéig, a kereszthalálig, szeretetből. Gondoljuk át, hogy életünk során, mennyi jótevőnk volt, mennyien voltak, akik nagylelkű és gondoskodó szeretettel voltak irántunk? Hogy emlékszünk vissza rájuk? Van bennünk igazi hála, megemlékezünk róluk, imádkozunk értük, hálát adunk azért, mert kiálltak mellettünk? Megosztani azt amink van, egy tál ételt, a pénzünket, otthonunkat, időnket, figyelmünket, szeretetünket… Kiállni, a megalázottakért, az elnyomottakért, kirekesztettekért, felemelni az elesetettet, bekötözni a sebeket, vigasztalni a szomorkodókat, hálával teli szívvel megemlékezni a jótevőinkről. Erre hív ma minket Jézus!

Feladat a mai napra: Felidézem magamban azokat, aki jót tettek velem az életem során. Imádságban megemlékezem róluk, és ha van lehetőségem viszonzom a jóságukat.


Július 1.

Lk 13,10-17

Szombaton az egyik zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit már tizennyolc éve gyötört a betegség lelke; teljesen meg volt görbedve, úgyhogy nem is tudott fölegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette az Istent. Erre a zsinagóga elöljárója felháborodásában, hogy Jézus szombaton gyógyított, a néphez fordult: „Hat nap van, amikor dolgozni kell. Ezeken gyertek gyógyulást keresni, ne szombaton!” De az Úr válaszolt neki: „Képmutatók! Vajon nem oldjátok-e el mindnyájan szombaton is az ökrötöket vagy a szamaratokat a jászoltól, hogy megitassátok? De Ábrahám leányát, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett feloldani kötelékeitől szombati napon?” E szavakra ellenfelei mind elszégyellték magukat, a nép meg ujjongott, hogy ilyen nagy tettet vitt véghez.

 

Micsoda gyönyörű kép ez: „rátette a kezét”. El tudjuk mi azt képzelni, hogy Jézus a világ Megváltója rám teszi a kezét? Képesek vagyunk azt elhinni és felfogni, hogy a világmindenség Ura és Megváltója a kereszten az én bűneim miatt is átszegezett drága szent kezét rám teszi, féltve óv, véd és meggyógyít? Ezek az életünk legszentebb és legdrágább pillanatai amikor a Mester keze rajtunk nyugszik. Miközben odakint nyüzsgés, zaj, felfordulás, kétségbeesés, riadalom van és az Úr belül lecsendesíti a háborgó tengert, parancsol a hullámoknak, nyugalom és béke lesz. Kint történhet bármi a belső békét megleljük, bátran és bizalommal tekintünk a holnapra, hozzon bármit is számunkra. Mekkora bizalom van bennem? Elhiszem, hogy a lehető legnagyobb biztonságban vagyok?

A Mester érintése után már minden más, új célt és értelmet kapnak a dolgok a körülmények. A történetben azt olvassuk, hogy az asszony felegyenesedett és dicsőítette az Istent. Amikor a terheinktől megszabadulunk, egyszerűen felegyenesedünk és megkönnyebbülünk. Az tudja igazán dicsőíteni az Istent, aki megtapasztalta a nehézségeket, megélte a mélységeket és átélte a szabadulást, tehát, nincs gyógyulás betegség nélkül. Tudnunk kell hálát adni a nehéz időkért, a megpróbáltatásokért, ha átéltük a gyógyulás, szabadulás kegyelmét, akkor igazán mélyről tör fel bennünk a hála és köszönet.

Feladat a mai napra: Imádságban Jézus elé állok és elképzelem, hogy Ő rám helyezi áldó és gyógyító kezét. Csendben szemlélem ezt a helyzetet, figyelem, hogy Jézus mit mond nekem. Az imádságom végén felindítom magamban a kapott kegyelmekért a hálát. Addig időzöm ebben a helyzetben, amíg jólesik, nem sietek sehova.


Június 30.

Jn 5,1-9

Nem sokkal ezután ünnepük volt a zsidóknak, s Jézus fölment Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy fürdő, amelynek héberül Beteszda volt a neve. Öt oszlopcsarnoka volt, nagyon sok beteg feküdt bennük: vakok, sánták, bénák [várva, hogy a víz megmozduljon. Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is.] De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt.

 

Mélyen megrendítő azt olvasni, hogy valaki már 38 esztendője vár a gyógyulásra, de nincs, aki segítsen, nincs aki támogassa Őt, nincs aki, közbenjárjon érte. Ha ez előfordulhatott kétezerévvel ezelőtt, mennyire lehet ez általános helyzet napjainkban? Sajnos, sokszor és sokan érezzük azt, hogy magunk maradtunk életünk gondjaival, bajaival, betegségeivel. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyház legnagyobb kincse a betegei. Gondoljunk bele, hogy milyen erő van abban, amikor az egyház közbenjár, imádkozik a betegeiért, minden szentmisében megemlékezünk a betegekről, haldoklókról. Nagyon fontos tudatosítanunk magunkban azt is, hogy a betegek szentsége, nem csak az utolsó kenet, nem merül ki az ereje abban, hogy a haldóklókat megerősítse, felkészítse a nagy útra. Számtalan beteg számolt be arról, hogy amikor felvette a szentséget, jobban lett, sőt meggyógyult. Ez nem egy üres és látványos liturgikus elem, ez a valóság és komoly tapasztalat. Egy különleges eszköz lehet a kezünkben, hogy imádkozhatunk egymásért, hogy hordozhatjuk a betegeinket és hozzátartozóikat, szeretteinket. Az Istenbe vetett bizalom szép jele, amikor a szentmisében az egyetemes könyörgéseknél a közösség betegeiért akár név szerint is imádkozunk, bizalommal az Úr elé visszük őket. Betegként, szükséget szenvedőként azt megélni, hogy egy közösség hordozza a betegeit, különleges érzés, nagy kegyelem, ez a szeretve lenni állapot nagy ajándéka. Amikor a betegeinkért imádkozunk az egy mély hitvallás is, mert megvalljuk az Úrba vetett bizalmunkat, rábízzuk azt a szeretetünket, aki fontos a számunkra, az Ő végtelen gondviselő szeretetébe kapaszkodunk. Amikor meglátogatunk egy beteget, arról is biztosítjuk, hogy mellette állunk, nincs egyedül a bajban, nehézségben, szeretettel vesszük Őt körül és gondoskodunk róla. Nem könnyű feladat megállni egy-egy betegágy mellett, de az biztos, hogy a meglátogatott betegben felfedezzük a szenvedő és elhagyatott Jézust, aki azt ígérte nekünk: „… Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.“ (Mt. 25,40.) Figyeljük meg, mit kérdez Jézus a betegtől: „Meg akarsz gyógyulni?” Akaratunk és kérésünk ellenére ne várjuk a gyógyulást, mert Jézus „nem erőlteti ránk” a gyógyulást. Várja a mi bizalmunk és kérésünk, hogy gyógyítson meg minket a nyomorúságainkból. Lenyűgöző ez a tapintat, nem erőlteti magát ránk, csak, ha én is akarom és bizalommal kérem…

Feladat a mai napra: A környezetemben élő betegeket, haldoklókat és családtagjaikat az Úr elé viszem imádságban. Ha lehetőségem van rá, meglátogatom vagy telefonon felhívom a beteg ismerősömet, szeretetemet.


Június 29.

Lk 5,12-16

Amikor Jézus az egyik városban tartózkodott, egy leprával borított férfi meglátta, elé borult és kérte: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz!” Erre kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” És azonnal megtisztult a leprától. Meghagyta neki, hogy ne mondja el senkinek: „Hanem menj el, mutasd meg magad a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes által előírt áldozatot bizonyságul nekik.” A dolog híre mégis egyre jobban elterjedt. Nagy tömeg gyűlt egybe, hogy hallgassa, és ki-ki meggyógyuljon betegségéből. Ő azonban elvonult a pusztába, és imádkozott.

 

Milyen nagyszerű, hogy van egy Jézusunk, aki minden időben „rendel” és fogadja a betegeket, fáradhatatlanul dolgozik, szüntelenül fordulhatunk hozzá a bajainkkal, betegségeinkkel. Nagy kérdés, hogy elhisszük-e, hogy a mi bajainkra is van gyógyulás? Testvérem, hiszed, hogy a Názáreti Jézus ma is gyógyít és téged is megtud és meg akar és meg is fog gyógyítani?! Nincs olyan baj, fájdalom és gond, amit Ő meg ne tudna oldani! De, a leprás beteg hite nélkül mit sem érünk: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz!”. A gyógyulásunk első lépése, ha bízzunk Jézusban, elé merünk állni, megvalljuk a bűneinket és az Ő végtelen irgalmára bízzuk magunkat. Ez a bizalom hasonló ahhoz, mint amikor úszni kezdünk, amikor ellökjük magunkat a parttól, a lendületünket kihasználva ráfekszünk a vízre és haladunk előre. A gyógyulásunk kezdete, hogy bátran elrugaszkodunk a parttól és felfekszünk a bizalom tengerére. Ne akarjuk befolyásolni az eseményeket, ne akarjunk mi diktálni és megmondani, hogy mikor mi történjen. Mély bizalommal és békével, őszinte ráhagyatkozással tekintsünk a jövőbe. Bizalom, bizalom és végtelen bizalom. Amikor megtörténik a csoda, az Úr meggyógyít minket, nagyon fontos, hogy ne hagyjuk el csendesen a terepet, ne hagyjuk ott a Mestert. Vállaljuk azt, amin keresztül vitt minket, a gyógyulást, a szabadítást. Arra, hív minket, hogy legyünk tanúi, merjük megosztani másokkal a mi tapasztalatainkat és vezessünk oda hozzá másokat, akik szükséget szenvednek, betegek és akarják a gyógyulást. Nem hallgathatunk azokról a csodákról, amit a mi életünkben tett az Úr. Mint a jelzőtüzeknek kell világítanunk, hirdetnünk az Ő csodáit, utat mutatni a megfáradtaknak, betegeknek, szükséget szenvedőknek. Hirdetnünk kell, hogy Jézus ma is gyógyít, segíteni akar, segíteni fog. Lennél az Ő jobbkeze, a munkatársa, az asszisztense? Mi a válaszod az Ő hívására?

Feladat a mai napra: Sorba veszem életem nehéz helyzeteit, betegségeit, kríziseit, amelyekben felismertem Jézus jelenlétét és gyógyító erejét, szabadítását. Hálát adok ezekért a nehéz helyzetekért és kérem, hogy mutassa meg mire hív, hova akar ezeken az eseményeken keresztül engem elvezetni.


Június 28.

2Kir 4,8-11.14-16a; Róm 6,3-4.8-11; Mt 10,37-42

Történt egy napon, hogy Elizeus próféta elindult és átment Sunembe. Lakott ott egy előkelő asszony, aki meghívta asztalához, s így ahányszor csak átment, mindig betért hozzá enni. Az (asszony) így szólt férjéhez: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Rendezzünk hát be neki a tetőn egy kis szobát, tegyünk bele ágyat, asztalt, széket meg mécsest, s ahányszor csak betér hozzánk, ott szálljon meg.” Történt, hogy Elizeus egy nap megérkezett, betért a fönti szobába és lefeküdt. Aztán így szólt szolgájához, Gehászihoz: „Mi lenne az, amivel viszonzást adhatnék az asszonynak?” Gehászi így válaszolt: „Ó, nincs neki fia, és a férje öreg.” Erre megparancsolta: „Hívd ide!” Odahívta, az megállt az ajtóban. Akkor Elizeus így szólt hozzá: „Egy esztendő elteltével ilyen idő tájt fiút dajkálsz.”

 

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.

 

Ha belegondolunk abba, vagy már ki is próbáltuk, hogy mit jelent valakit akár csak egy-egy napra befogadni, vendégül látni, akkor tudjuk azt, hogy ez nem könnyű feladat. Vállaljuk a kényelmetlenséget, a lemondást, a másikhoz való alkalmazkodást, egyszerűen feladjuk a megszokott életünket, kényelmünket valakinek a kedvéért. Megosztani valakivel azt amink van, nem mindig egyszerű, különösen, ha olyan nagylelkűek tudunk lenni, hogy nem várunk viszonzást. Hasonló a helyzet, amikor valakinek az időnket, figyelmünket adjuk, nem mindig ideálisak erre a körülmények, de mégis megtesszük, mert az a másik ember fontos a számunkra és megajándékozzuk az időnkkel, figyelmünkkel. Tegyük a szívünkre a kezünket, hogy sokszor nem könnyű félretenni az aktuális dolgainkat, feladatainkat, hogy részt vegyünk egy Szentségimádáson, oda üljünk Jézus lábaihoz és csendben szemléljük Őt, figyeljünk rá, megértsük, meghalljuk amit nekünk akar mondani. Pedig, az Ő üzenete nekünk magunknak fontos, a személyes életünkre van hatással, ha tudunk a Mesterünkre figyelni. Minél gyakrabban és minél több időt töltünk az Ő jelenlétében, az Ő csendjében, egyre üdítőbbek és felszabadítóbbak lesznek a vele való találkozásaink. Kialakul egy személyes párbeszéd, megértjük, meghalljuk, felismerjük az Ő hangját, gyógyítóvá lesz számunkra az Ő jelenléte, hiszen Ő a legnagyobb orvos, aki életünk sebeit, sérülésit bekötözi és meggyógyítja. Váljunk nagylelkű tanítványokká, merjünk időt szentelni a Vele való találkozásokra és engedjük hogy ezek az alkalmak hassanak ránk, formáljanak és gyógyítsanak minket.

Feladat a mai napra: Ma megpróbálok elcsendesedni, az Úr jelenlétébe helyezni magam és figyelni rá. Keresem az alkalmat, hogy valakit meghallgassak, bátorítsak, vígasztaljak, lássam meg ebben a valakiben a szenvedő Jézust.


Június 27.

Mt 26,45-50         (Jézus megkérdezte: „Barátom, miért jöttél?”)

Aztán visszament tanítványaihoz, s így szólt: „Aludjatok csak és pihenjetek! Elérkezett az óra. Az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul.” Még beszélt, amikor odaért Júdás, a tizenkettő közül az egyik, s vele a főpapoknak és a nép véneinek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat. Aki elárulta őt, jelt adott nekik: „Akit megcsókolok – mondta –, ő az, fogjátok el!” Azzal mindjárt Jézushoz lépett. „Üdvözöllek, Mester!” – mondta, és megcsókolta. Jézus megkérdezte: „Barátom, miért jöttél?” Erre körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették.

 

Talán nem szívesen hallunk vagy beszélgetünk Jézus egyik tanítványáról, Júdásról, aki elárulta őt. Lehet, hogy nem passzol ahhoz a képhez, amit egy tanítványról alkottunk, aki nagyon közel állt Jézushoz, akit maga Jézus kiválasztott apostolként és szemtanúja volt tetteinek, csodainak. Nehéz elképzelni, hogy mi motiválhatta őt arra, hogy elárulja Mesterét, Jézust. Kivé válhatott Jézus számára, hogy cserbenhagyja őt egy pénzösszegért? Azonban könnyebb átérezni, milyen fájdalmas lehetett Jézus számára, hogy egy a tizenkettő közül elárulta őt, elárulta a barátságot. E zsoltár szavai mintha Jézus szájából hangoznának el: „Mert ha ellenségem szórna rám átkokat, azt elviselném könnyedén; És ha gyűlölőm sértegetne, előle talán elrejtőznék. Hanem te teszed, aki velem egyet akartál, jó ismerősöm és bizalmas barátom voltál, aki velem együtt etted az édes étkeket: akivel együtt jártunk az Isten házába” (Zsolt 55,13-15). Jézus ugyanis nagyon mélyen átélte, amit az ember egyik legfájdalmasabb tapasztalata, ha lerombolnak egy bizalmi kapcsolatot, vagy visszaélnek vele. Ám megdöbbentő módon viselkedik Jézus ezzel szemben. Azt mondja Júdásnak: „Barátom, miért jöttél?” „Barátom!” – Ez nem egy üres szó. Továbbra barátnak szólítja Júdást, és nem a szerint, amit tett. Nem mondja neki: „Áruló, azért jöttél? Jézus nem mond le a barátságról, hanem hűséges a szavához: „Barátaimnak mondalak benneteket”. Ez a jó hír, az örömhír, hogy Jézus a saját részéről sohasem vonja vissza nekünk tett ígéretét, hogy a barátai vagyunk és maradunk. Szemléljük ma a legjobb, a leghűségesebb barátunkat, Jézust, aki hűtlenségünk ellenére, bukásaink ellenére barátnak szólít minket.

Feladat a mai napra: Visszatekintek a hétre, és felfedezem, milyen kegyelmeket kaptam és hogyan tapasztaltam Jézust barátként imádságomban, életemben.


Június 26.

Jn 15,13-16                       (Barátaimnak mondalak benneteket)

Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.

 

Ma újra szemléljük az eucharisztiát. Ott, az Oltáriszentségben, látjuk Jézust, aki a barátunk. Engedjük, hogy ma ő mondja meg nekünk, hogy ő hogyan lát bennünket, kik vagyunk az ő számára. Milyen jó őt szemlélve hallgatni, amit a búcsúbeszédben mondott apostolainak, és amit ma nekünk mond: „Barátaimnak mondalak benneteket”. Egy kölcsönös barátságról van szó, amelyben nincsen titok. Jézus mindent megoszt velünk, a barátaival. A barátságnak a kezdeményezés, a kiválasztás pedig nem elsősorban a mienk, hanem Jézusé: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket.” Úgy akarta, úgy döntött, hogy mi a barátai vagyunk. Részéről egy törölhetetlen, örökké szóló barátság. Nincs jobb barát, mint Jézus, és senki sem szeret jobban, mint ő, mert már értünk adta életét, a barátaiért. Igaz, hogy emberek is képesek odaadni életüket szeretetből másokért, de vajon találunk-e annál nagyobb szeretetet, mint amit barátunk Jézus már megmutatott nekünk? Jézus a jó barát, aki jó pásztorként mondja nekünk: „Ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért”(Jn 10,15) – „Ismerlek, mélységesen ismerlek, ismerem emberi valóságodat. Semmi sem idegen tőlem abból, amit élsz. Az életemet adom érted. Itt az Oltáriszentségben látsz engem, amint állandóan odaadom életemet és életet adok.” Mai imádságunkban ízleljük tovább barátunk szavait és kérjük a kegyelmet, hogy életünkben egyre jobban megnyilvánuljon, hogy az ő barátai vagyunk.

Feladat a mai napra: Jézus szeretetéért teszek valakivel jót, egy kedvességet vagy odaadom időmet.


Június 25.

Lk 10,38-42             (Egy Márta nevű asszony befogadta házába)

Útjukon betértek egy faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta házába. Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta a szavait. Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha.”

„Egy Márta nevű asszony befogadta Jézust házába”. Ma mi lehetünk az a „Márta”, aki Jézust befogadja házába. Az imádság lehet az a tér, ahol tudatosan befogadjuk Jézust életünkbe. Azonban minden szentmisén, különösön az áldozásnál, Jézus az eucharisztikus jelenlétében betér hozzánk. Barátként, mint Mártánál és Máriánál. Tudjuk az evangélium más részéből, hogy Jézust és a testvéreket, Márta, Mária és Lázárt, összekötötte egy szorosabb kapcsolat, barátság. Úgyhogy, amikor Lázár beteg volt, ezt közölték Jézussal: „Uram, íme, a barátod, akit szeretsz, beteg.” Elképzelhetjük, hogy Jézus látogatása a testvérek hazában milyen örömöt jelenthetett nekik. Ki ne örülne a barát érkezésének, a baráttal való találkozásnak? Az öröm biztos kölcsönös volt. A barátságos együttléthez hozzátartozik az odafigyelés, a meghallgatás, de a szolgálat is. Abban mutatkozik meg a baráttal való bizalmas kapcsolat, hogy Márta bizalommal mert odafordulni Jézushoz és kifejezni neki panaszát. Egy igazi baráthoz bármilyen helyzetben bizalommal fordulhatunk. Igazi barátságban kell, hogy legyen hely az őszinteségnek. Egy barát bátorít, biztat, és néha szembesít is bennünket azzal, amiben változnunk, fejlődnünk kell. Jézusban láthatjuk, hogy Márta barátja, mért miután hangsúlyozta Márta pozitív magatartását, rámutatott neki arra, hogy miben kell még változnia. Mennyire merek Jézusnak, mint jó barátomnak elmondani mindent, ami bennem van – a panaszomat, felháborodásomat, vagy irigységemet – és mennyire hagyok teret, vagyok nyitott arra, hogy ö is elmondhasson nekem mindent? Vagy vajon félek-e a szembesítéstől? Kérem a kegyelmet, hogy barátságunk egyre őszintébb és bizalommal teljes legyen.

Feladat a mai napra: Felhívok vagy meglátogatok egy barátomat, akivel régóta nem vettem fel a kapcsolatot.