XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2022. szeptember 17., szombat

1 Pét 1,13-21

 

Ezért övezzétek fel gondolkodástokat, legyetek józanok, mindenestül reméljetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenése hoz nektek. Mivel engedelmes gyermekek vagytok, életeteket ne szabjátok múltbeli vágyaitokhoz, amikor még tudatlanságban éltetek, hanem mint ahogy szent, aki meghívott benneteket, legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között; mert meg van írva: „Szentek legyetek, amint én is szent vagyok.” Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítél meg mindenkit a tettei alapján, éljetek istenfélelemben zarándoklástok idején. Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak drága vére árán. Őt (Isten) előre, már a világ teremtése előtt kiválasztotta, de csak az utolsó időkben jelent meg, miattatok. Általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy hitetek és reményetek Istenben legyen.

 

Az ószövetségi szertartásokon az Istennek felajánlott áldozati bárány bemutatása nem volt alkalmas a bűn elvételére. Jézus volt az, aki teste és vére áldozata árán elvette az emberiség bűneit. Ezután a halál és a bűnös emberiség sorsa új távlatot nyert. Isten világra küldte Fiát, hogy Ő legyen az, aki magára véve az emberiség bűneit, magát kiengesztelő áldozatul adja, hogy az emberekkel új szeretet kapcsolatba léphessen. Kegyetlen volt Jézus szenvedése, amit ugyanolyan emberi testben viselt el helyettünk, mint amilyen a miénk. Az irántunk érzett szeretete és Atyja iránti engedelmessége késztette arra, hogy utolsó csepp véréig hűséges maradjon önmagához. Az Ószövetségi áldozat helyébe az Újszövetségi áldozat lépett. A szentmise áldozatban részesülhetünk Krisztus testében és vérében. Ez a részesedés a hívek egységét is létrehozza az egy testben. Hatalmas áron váltódtunk meg az „értéktelen életmódból”, ami arra indít, hogy nem tehetjük hiábavalóvá ezt a váltságot, hanem mi is szenteljük oda az életünket Istennek.

Feladat a mai napra: Imádkozzuk el a Krisztus lelke kezdetű szentignáci imát:

2022. szeptember 16., péntek

Jn 12, 23-28

 

Jézus ezt válaszolta: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya. Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”

 

Ahogy Jézus feláldozta értünk emberi, mulandó életét, mert szeretett minket, úgy minket is arra hív, hogy vessük el az önző magunk körül forgó önmegvalósító életet, olyat, ami nem Istenre irányul. Ha így teszünk, megnyerjük az örök életet, de már itt a földön is élvezhetjük annak tudatát, hogy nem akárkinek, hanem Istennek szolgálunk, nem a világtól, hanem Istentől függünk. Isten megadta a választás szabadságát. „Senki nem szolgálhat két Úrnak” (Mt 6,24). Nem lehet Istent választani, ugyanakkor a világ értékrendjét követni, szabad utat engedni a bennünk lévő bírvágynak, önzésnek, ösztönöknek, egyéb hiúságoknak. Az Istennek szentelt élet választása azt jelenti, önmagunkat megtagadva, keresztünket hordozva Jézus szeretetéért nagylelkűen elveszítjük azt az életet, amelyet én-központúan élnénk. Méltóságot ad az embernek, hogy úgy tekinthet erre az életre, hogy Isten hív és kér erre az Érte való szolgálatra. Jézus az élet teljessége, Őhozzá biztosan ragaszkodhatunk, még ha valami látszólagosan fontosnak tűnő dologról is kell lemondani. Őt bátran követhetjük, Ő az örök élet szemszögéből nézi a világot, engedi meg a történéseket. A vállunkra tett keresztekkel figyelmeztet arra, hogy ez a világ nem a mi hazánk, és ne kötődjünk ezer szállal ehhez a világhoz, nekünk pedig lehetőség arra, hogy kifejezhessük iránta való szeretetünket a mindennapi kereszt hordozással. Ha látszólag el is veszítem az életem, azt Jézus kezébe találom meg. Ha Vele vállalok sorsközösséget, Ővele tudok menni az Istennel való teljesség, az igazi élet felé.

Feladat a mai napra: A mi kis keresztjeinket tudatosan kapcsoljuk Jézus szenvedéséhez.

2022. szeptember 15., csütörtök

Mt 16,25-26

 

Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért?

 

Miközben életünkben akár anyagi, akár lelki, akár szellemi javakat, vagy bármilyen más világi mércével mért magasztosnak vélt dolgokat hajszolunk, könnyen elfelejtkezünk életünk valódi céljáról. A célunk a saját lelkünk megmentése ebben az életben az örök életre, és ennek a szolgálatában áll a világi javak jézusi lelkülettel történő használata. A jézusi lelkület azt jelenti, hogy hisszük, hogy Ő az igazi élet. Ő mondja magáról: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25) Ha Jézusért elveszítjük ezt a világot vagyis Őhozzá ragaszkodunk, még ha valamiről le is kell mondanunk, vagy áldozatot kell hoznunk, akkor megmentjük életünket az örök életre. Az emberi lélek értéke minden földi érték felett áll, ezért a magunk és a mások életében mindig a lélek javát, vagyis Istenhez való tartozását és nem csupán az e világhoz való kötöttségét kell szolgálnunk. Pilinszky János írja: „A világban élő ember nem láthatja Istent, az Istenben élő ember tisztán látja a világot”. Ha Istenben élünk meg tudjuk különböztetni azt, hogy mi az, ami ebből a világból „megnyerhető” a nélkül, hogy lelkünk kárára lenne.

Feladat a mai napra: Vizsgáljuk felül, van-e olyan kötődésünk, ami akadályoz abban, hogy Jézushoz szorosabban kötődjek?

2022. szeptember 14., szerda

Jn 11,25; 14,6

 

Jézus így folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.

 

Szeretünk hasonlatokkal élni, egyszerűbb megmagyarázni egy dolgot, és könnyebben megérthetünk valamit, amit jó példával szemléltetni tudunk. Mai elmélkedésünk soraiban azonban megtévesztő, a lényegről eltávolítja a figyelmünket, ha azt gondoljuk, Jézus hasonlatnak vagy példának mondta e szavakat. Ezen részletben nem enged helyet bizonytalanságnak: teljes hasonulást közöl. „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Nem „mintha”, vagy „olyan, mint”. Hanem: Élet. Feltámadás. Út. Igazság. Jézus. Végtelenül egyszerűnek tűnik ez az azonosság, mégis, ha az életről elmélkedünk, és ezt a jézusi átfedést figyelembe vesszük, nehéz „fogást” találni rajta. Miért fogalmaz Jézus ilyen kizárólagosan, ennyire direkten? Vegyük számba saját életünkben azokat a pillanatokat, amikor az a teljes érzésünk volt, hogy „most” élünk igazán. Észre fogjuk venni, azoknak mennyi köze van a szeretethez, örömhöz, Isten jelenlétéhez! Szerelmesnek lenni, a természetben gyönyörködni, egy nagyot táncolni, gyermeket szülni, a csendben apró rezdüléseket megfigyelni, fájdalmunkat valakivel megbeszélni – hétköznapi, emberi dolgok ezek. Jézus élete sem volt ennél hivalkodóbb: csendes názáreti élet, beszélgetések a barátokkal, sok-sok találkozás, vacsorák, majd utazások, még több beszélgetés. Egy életvidám, nyitott, energikus, párbeszédre kész, barátságos férfi életét élte közöttünk. És mégis! Teljes Isten is volt. A kettő párbeszédben állt benne és egymást erősítette. Kívülre pedig egy hiteles, koherens, ragyogó életet vetített ki. Ezért lehet Jézus számunkra is a Mester, aki „az élet útjára tanít engem (Zsolt 16,11)”, egészen az Atya házáig.

Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég … és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. (Pilinszky J.: Egyenes labirintus)

Feladat a mai napra: Ma figyelek arra, Jézus hogyan jelenik meg utamban. Munkába tartva, hazafelé, üzleti utamon, boltba igyekezve. Kikkel találkozom közben? Hogyan hatnak rám? Látok-e esetleg rászorulót, hajléktalant, kéregetőt? Mit teszek velük? Legalább egy emberen segítek: élelemmel, jó szóval, imával.

2022. szeptember 13., kedd

Mt 6,19-20

 

Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.

 

Fogyasztói társadalmunk szakadékja fölött egyensúlyozó, Istenbe kapaszkodó értékrendünk talán legveszélyesebb kísértése napjaink túlzásai: a túltermelés, túlkínálat, a felhalmozó életmódra, kényelemre berendezkedő csábítás. Ember legyen a talpán, aki e bőség zavarában tényleg csak annyit vesz el, amennyire valóban szüksége van! Jézus hangja a kétségbeesés határán felkiáltójelet tapaszt e tanácsra, mely mára felszólítássá kell, hogy váljon: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön!” Sokszor bele sem gondolunk, hogy: „esztelen, még az éjjel visszakérik tőled lelkedet.” (Lk 12,20) Mi az, ami maradandó életemben? Földi javainkat, mindent, amit birtokolni vélnénk, könnyen és egy szempillantás alatt felülírhatja változó világunk. Gondoljunk csak a földrengések okozta összeomló házakra, vagy a városokat elsöprő cunamik pusztítására. Háború, gazdasági válság, vagy akár egy rosszul felvett hitel felemésztheti anyagi javainkat. Ehhez képest ma egyre divatosabbá váltak az olyan születésnapi, karácsony-húsvéti meglepetések, amelyek élményt ajándékoznak. Még ebben a beszippantó fogyasztói közegben is ott a kiáltás a valódi értékek után. Érezzük, hogy az ilyen, és ehhez hasonló „élményeket” raktározzuk el legmélyebben, a pénzzel kiválthatatlan, belső lenyomatokat. Mi az, ami maradandó lesz az életemben? A szeretet és annak cselekedetei: egy közös kirándulás, egy ölelés, egy meghitt beszélgetés, egy megbocsájtott hiba, a megajándékozottság érzése, hogy jót tettem, egy tál leves egy rászorulónak. Istenkapcsolatunkban is megvannak ezek a lelki megállók: egy bensőséges megosztás, egy mély imaélmény, egy békés lelkigyakorlat. Ne féljünk elcsendesedni, és a csendben dobogó szívünkre figyelni, s ebből a dobogásból kihallani szívünk legmélyebb vágyait. Hiszem, hogy nem a múlt héten kinézett modern számítógép, vagy a régóta áhított bőrcsizma lesz az, amivel legbelül találkozunk, hanem Isten szeretetre, örömre, békére szólító hangja, mint enyhe szellő susogása” (1Kir 19,12).

Feladat a mai napra: Időt szánok arra, hogy megvizsgáljam, hol tartok, mi a fontos az életemben, hol van a súlypont és merre dől inkább a mérleg? Ha házasságban élek, megbeszélem a párommal, mire jutottam. Ha egyedülálló vagyok, legközelebbi lelki beszélgetésemben szót ejtek róla. Imaszándékomba ma felveszem a világ gazdaságának egyensúlyba kerülését.

2022. szeptember 11., vasárnap

Mt 3, 13-17

 


Akkor Jézus Galileából elment Jánoshoz a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. János igyekezett visszatartani: „Nekem van szükségem a te keresztségedre – mondta –, s te jössz hozzám?” Jézus ezt mondta: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Erre engedett neki. Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”

Ma szemlélhetjük Jézust, amint megkeresztelkedik a Jordán vizében, hogy elkezdje nyilvános működését. Az Atya tanúságot tesz Jézusról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Beteljesedettnek tűnik e kép, az Ószövetség jövendöléseinek misztikusságával, prófétáinak útmutató szavaival, Isten jelen levő, ám elérhetetlennek tűnő valóságával – mindennek mintha esszenciáját hordozná János, aki által a várakozás végtelensége immár Jézus nyilvános működésének kezdőpontjává sűrűsödik. Olyan szép a pillanat, melyben János átadja az Ószövetség misszióját Neki, aki legméltóbban hordozhatja, és majd bevégezteti azt feltámadásával. Az Atya ezen a kezdeten megerősíti Jézust, ismét tanúskodva arról, hogy számára a szeretet még a küldetésnél is fontosabb. Nincs apa, aki ne tarisznyázná fel jótanácsokkal az „életbe induló”, munkát kezdő, családot alapító, felelősséget vállaló fiát: erre figyelj, vigyázz arra. S mégis, az Atya nem ejt le egy küldetés-kézikönyvet, vagy evangelizációs használati útmutatót Fiának. „Csak” szereti őt. De ez az a Szeretet, amely Jézust képessé teszi a feladatra. Semmi kétség sincs afelől, hogy ő ki: az Atya szeretett fia. Ki is egészíti ezt a szeretetet az öröm dimenziójával: hogy a másik az, akiben „telik a kedvem”, akiben gyönyörködhetek. Jusson eszünkbe ez az örömteli szeretet, amikor rágörcsölnénk a „muszáj-szeretetre”, az alkalmakra, amikor keresztény kötelességünkből magunkra erőltetjük a „szeretetet”. A hamis szerepből könnyen kieshetünk, és hiteltelen is, de ha a szívünkben felébresztjük az az Atya szeretetét és ennek örömét, akkor az segíthet, az Atya szemszögéből rögtön más fényben látni a nehéz, erőszakos, fárasztó embert!

Feladat a mai napra: Ma én állok a Jordánban, a megnyíló ég alatt. Engedem, hogy a Szeretet Atyjának szavai lelkem legmélyéig érjenek, és ott élesszék, neveljék és felemeljék első és egyetlen identitásom csíráját, magját, hajtását. A szentmisén külön figyelemmel hallgatom az evangéliumot és a prédikációt, majd tudatosítom magamban, melyik rész volt az, amely különösen megerősített istengyermeki mivoltomban.

2022. szeptember 10., szombat

Én 8,6-8 (Mert mint a halál, olyan erős a szeretet)

 

Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szerelemért, azt is kevesellnék!

 

Nincs más könyve az ó-szövetségben, amely olyan sok vitát okozott volna, mint az énekek éneke könyve. Ezt kérdezik meg, milyen jogosultsággal került be a bibliában, hiszen benne nincs szó Istenről és a szenvedélyes szerelem hangját használja. Az oly sokféle magyarázatot közül inkább csak két elfogadhatónak tartják: az allegorikus értelmezését, ahol Isten szeretete Izrael iránt, és a nép szeretete Isten iránt úgy van benne leírva, mint a házastársak szeretete egymás iránt, és a másik magyarázatot, amelyben szövegének a természetes értelmét tartja meg. Azt véli, hogy az Énekek éneke dalok gyűjteménye, amelyek ünneplik a törvényes emberi szerelmet, amely megszenteli a házastársak egyesülését. A tárgy profán, de mégis vallásos, mert az Isten megáldja a házasságot. Az exegéták véleményén túl, az énekek ének könyve világossá teszik, hogy mennyire egymással összefonódnak az emberi és az Isteni szeretet. Sok nyelven ugyanis csupán egy szót használnak, amikor emberi és Isteni szeretetről beszélnek. Azt is mutatja, hogy szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Segítség számunkra, amikor egyre jobban fedezzük fel a szeretet sokszínűségét, lényegét, összefüggéseit. Az emberi szeretetben visszatükrözik Isten szeretete, az Isteni szeretet az ember szeretete forrása. Az emberi szeretet viszont vezet minket az Isten szeretetre. Az a dinamika Isten megtestesülésében történt meg, ahol a szeretet emberi arcot kapott. Azt az I. karácsonyi prefáció szavai is kifejezik: „hogy amikor látható alakban ismerjük meg az Istent, a láthatatlan világ szeretetére gyulladjunk általa”. Isten meghív minket ma arra, hogy szemlélejük az szeretet sokarcúságát, kifejezéseit, és fedezzük fel benne Isten szeretető jelenlét.

Feladat a mai napra: Figyelek, miről szónak a dalok, amelyek ma elérjék a fülemet. Ha szeretetről szólnak, milyen szeretetről? És hogyan kapcsolódik össze Isten szeretetével?

2022. szeptember 9., péntek

1Kor 13,1-3.8-11.13-14,1a (Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek)

 

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. ... A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás végetér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre.

 

Az elmúlt napokban az életről elmélkedtünk, mely maga olyan gyönyörű, nagy kincs, amivel Isten ajándékozott minket. És amellyel jól élnünk kell. Nem arra vagyunk hívva, hogy napokkal töltsük az életet, hanem élettel a napokat. Mi pedig az, ami inkább ad életet a napoknak, mi ad ízt, értelmet életünknek? Sok mindenre törekedhetünk, szeretnék elérni életünkben, a lelki életünkben is, amitől várunk elégedettséget, teljesítést. A fönti idézeten Szent Pál említi különleges tehetségeket, amelyek az ember szemében kívánatosaknak tűnhetik. Pál viszont hangsúlyozza, hogy szeretet nélkül, ezek igazan nem használnak semmit. Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. Mert csak a szeretet az, amely valójában ad értelmet az életnek. A libanoni-amerikai író Khalil Gibran ez a valóságot úgy fogalmazza meg: „Az élet szeretet nélkül olyan, mint egy fa virágok és gyümölcsök nélkül. A szeretet szépség nélkül olyan, mint a virágillat nélkül.” Gondolkodjunk el ma újra azon, mi számomra az életemben a legfontosabb, a legkívánatosabb? Mire törekedek életemben? A szeretetre? Hogyan fogalmaznám én ez: Az élet szeretet nélkül olyan, mint…

Feladat a mai napra: Eldöntöm, hogyan tudnék ma a szeretetre törekedni.

2022. szeptember 8., csütörtök

Jn 10,10-15.17-18 (Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.)

 

A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen. Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért. Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.”

 

Jézus az igazi jó pásztor, aki csak jót akar nekünk: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” De mit is jelent az élet? Milyen az élet bősége, amiről beszél? Sokszor arra gondolunk, hogy anyagi javakban való bőségről beszél. De az igazi bőség a szív bősége. Hiszen lehet valaki szegény, és mégis a világ legboldogabb embere, és lehet valaki anyagilag gazdag, de a világ legszomorúbb embere. Mi az, ami igazán táplálja és boldoggá teszi a szívünket? Nemde leginkább az, hogy ismerve és gondozva érzem magam? Ott vagyunk igazán otthon, ahol tudjuk, hogy ismernek, és azok lehetünk, akik vagyunk, mert elfogadnak és szeretnek bennünket. Mennyire igaz ez Istenre! Ki az, aki jobban ismerne engem, mint maga Isten, aki kigondolta életemet és megalkotott engem? Ezt is biztosítja Jézus nekünk: „Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem”.

Ki az, aki jobban szeretne, mint Ő, aki mindent megad nekem arra, amire szükségem van (kezdve a legelemibb dolgoktól: az egészségemet, mozgékonyságomat, az eszemet, a napot, a családomat, a munkahelyemet, a mindennapi ennivalómat, és sorolhatnánk tovább a listánkat, amely sokszor oly természetesnek tűnik számunkra, hogy van)? Sőt a saját életét is odaadja: „Életemet adom a juhokért.” Vajon milyennek kell lennie istenkapcsolatomnak, hogy észrevegyem minden tárgy és személy mögött, hogy Ő ismer és jóságosan, irgalmasan szeret engem?

Feladat a mai napra: A mai nap folyamán Jézusnál ki-be járok és élvezem éltető közösségét.

2022. szeptember 7., szerda

MTörv 30,15-20 (Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget.)

 

Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot. Ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened parancsainak, amelyeket ma adok neked, s szereted az Urat, a te Istenedet, az ő útjain jársz, megtartod parancsait, törvényeit és rendelkezéseit, életben maradsz és megsokasodsz, s az Úr, a te Istened megáld azon a földön, ahova indulsz, hogy birtokodba vedd. Ha azonban elfordul szíved, s nem engedelmeskedsz, ha elcsábulsz más isteneket imádni s nekik szolgálni, akkor ma tudtotokra adom: Menthetetlenül elpusztultok, s azon a földön, amelyre a Jordánon átkelve elérkezel, hogy birtokba vedd, nem fogtok sokáig élni. Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet s napjaidnak hosszúra nyúlását azon a földön, amelyre az Úr, a te Istened megesküdött atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja.”

 

Válaszd az életet! Ez a felszólítás úgy hangzik, mint egy modern reklám szlogenje. És emellett milyen képeket képzelhetünk el? Talán egy mosolygó fiatalembert, szénsavas üdítőitallal vagy alkoholos itallal, finom édességgel egy idilli tájban. A reklám azt sugallja, hogy az adott termék vásárlása által jobban élhetünk. Az életet bizonyos életmód megvalósítása által ígéri. A termék gyártói túlságosan jól ismerik azt az emberi kívánságot, amely a „jó életre” irányul. Többféle módon lehet élni, sokféle lehetőségünk van arra, hogyan alakítsuk életünket. Számos életfilozófia van. Azonban melyik adja meg azt, amit ígér: az életet? Isten nem hagyja egyedül az embert az ő életkeresésében. Már Izrael népe számára, mint az életre vezető Isten mutatkozott meg, aki kivezette a népet az egyiptomi rabszolgaságból az ígért földre. Mielőtt pedig bevonulhatnak az ígéret földjére, Isten az élet útját tárja eléjük, amely döntéssel jár. Meghívja őket, hogy az élet mellett döntsenek, hogy az életet válasszák. Mivel az ember szabadságra van teremtve, választási lehetőségei vannak, dönthet. Dönthet amellett az út mellett, amely az élethez vezet, vagy amellett, amely a halálhoz. Eletet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet! Szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet. Ezek a szavak nem vesztettek el semmit az aktualitásukból. Hányan keresik manapság az életet távol Istentől? Azonban tudjuk személyes tapasztalatból, „hogy nem mindegy, ismerjük-e Istent (Jézust) vagy sem; nem ugyanaz vele együtt járni az utat, vagy tapogatózva botorkálni; nem ugyanaz az ő szavának meghallgatása vagy mellőzése; nem mindegy, tudjuk-e őt szemlélni, imádni, megpihenni benne, vagy sem.” (Ferenc pápa, EG 266) A mai napon újítsuk meg személyes döntésünket az élet, Isten mellett.

Feladat a mai napra: Elgondolkodom, hogyan tudnék a mai napon jobban Istenhez és szavához ragaszkodva élni.

2022. szeptember 6., kedd

Préd 2,12.22-26; 4,7-10 (Mije marad az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel emésztette magát életében?)

 

Akkor áttértem arra, hogy szemléljem a bölcsességet, s az esztelenséget és a balgaságot. »Mit tesz az ember« – kérdeztem -. … Igen, mije marad az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel emésztette magát életében? Valóban: minden napja csupa szenvedés és minden tevékenység csupa bosszúság. Szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Ez is hiábavalóság! Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön. Mert az öröm is, a gond is Istentől van. Igen, annak, aki kedves előtte, bölcsességet, tudást és örömet ad; a bűnösnek meg a gyötrelmet adja, hogy gyűjtsön és halmozzon, hogy aztán olyannak adja, aki tetszik Istennek. Ez is hiábavalóság és szélkergetés!

Tovább nézelődtem, és megpillantottam még egy hiábavalóságot a nap alatt: ez a magányos. Nincs senkije, sem fia, sem testvére; mégsem ismer megállást a munkában, és sose lakik jól a szeme a gazdagsággal. De hát miért is töröm akkor magamat, és miért vonom meg magamtól, ami jó? Ez is hiábavalóság és iszonyú gyötrelem! Jobban járnak, akik ketten vannak, mint a magányos, mert fáradozásuk meghozza jutalmát. Ha elestek, az egyik a másikat fölsegítheti. De jaj a magányosnak: ha elesik, nincs senki, aki fölsegítené!

 

A Prédikátor könyvének írója szemléli, figyeli, nézi az ember életét, hogy mit tesznek a körülötte lévő emberek, hogyan élnek. Ebből vonja majd le következtetéseit. A mai imádságban mi is szánjunk időt arra, hogy szemléljük az életet, saját életünket és az emberek életét, azok életét, akik velünk és körülöttünk élnek. Vagy azok életét, akikkel a médiák által találkozunk és szembesülünk. Mit látunk? Mit veszünk észre? Miről szól, milyen életről szól? A prédikátor, aki a Kr. e. 3 század közepén írta könyvét, megfigyelése után úgy véli, hogy az emberi dolgok hiúságról szólnak. Minden csalóka: a tudomány, a gazdagság, a szerelem, sőt, maga az élet is. Az élet nem más, mint össze nem függő tettek sorozata, amelynek nincs értéke, az öregkorral és a halállal fejeződik be, amely egyformán elviszi a bölcset és a bolondot, a gazdagot és a szegényt, az állatot és az embert is. A Prédikátor könyvének szerzője anélkül tekint a túlvilág lehetőségére, hogy hinne az örök életben. Ezért javasolja, hogy éljük végig az élet jó óráit: „Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában.” Hasonló következtetésre kell jutnunk Szent Pál szerint akkor, ha nem hiszünk Krisztus és a halottak feltámadásában: „Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (1Kor 15,32). Szemlélhetjük az életet az emberek élete szerint, azonban hit nélkül nem biztos, hogy felfedeznénk és megértenénk annak teljes értelmét. Ha a keresztény hit szemével, Isten szemével tekintünk az emberi életre, megtalálhatjuk az élet értelmét abban is, amiről a prédikátor mondja: az ember minden napja csupa szenvedés és minden tevékenység csupa bosszúság.” Adja meg nekünk Isten a kegyelmet, hogy egyre jobban az Ő szemével lássuk életünket, és tudjunk különbséget tenni aközött, ami életünkben igazán fontos, értékes, és ami csupán hiábavalóság és szélkergetés!

Feladat a mai napra: Arra figyelek, hogyan tudom elfogadni azt, amit ma élek: az örömöt, a gondot, a fáradozást, a megnyugvást. Mindenért próbálok hálát adni, tudatosítva magamban, hogy mindez az Isten kezéből jön.

2022. szeptember 5., hétfő

Zsolt 34,12-19 (Ki az, aki élni akar)

 

Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítalak titeket. Ki az, aki élni akar? Ki kíván sok évet, hogy élvezze a boldogságot? Őrizd nyelvedet a gonoszságtól, s ajkadat az álnok beszédtől! Hagyd el a rosszat és válaszd a jót, keresd a békét és járj a nyomában! Az Úr szeme az igazakra tekint, füle meghallja kiáltásukat. De a gonoszoktól elfordítja arcát, s eltörli emléküket a földön. Az igazak kiáltottak, s az Úr meghallotta, megmentette őket minden bajtól. A megtört szívűekhez közel van az Úr, a bánatos lelkűt meggyógyítja.

 

Ki az, aki élni akar, s jó napokat kíván látni? Ezt a kérdést teszik fel a mai zsoltárban. Ma mi is megkérdezhetjük magunktól: én élni akarok, szeretem az életet, az életemet? Spontán válaszunk erre a kérdésre nem lehet más, mint „Persze, én! Ez egyértelmű! Van olyan, aki nem akar élni??” Bár vannak olyan tapasztalataink, mint amikor nincs kedvünk felkelni reggel, vagy amikor úgy érezzük, hogy nehéz az élet, ezek azonban nem azt jelentik, hogy nem akarunk élni. Bizonyára élni akarunk, csak nem úgy, ahogyan éppen most. Az ember élni akar, de nem akármilyen módon, hanem úgy, hogy az jó legyen neki. Ezért a kérdés második része is lényeges: Ki az, aki élni akar, s jó napokat kíván látni? Vagy a fönti fordítás szerint: Ki kíván sok évet, hogy élvezze a boldogságot? Vajon ki ne válaszolná erre: én! Igen, én kívánom, hogy jó és boldog napokat lássak és éljek meg életemben! Isten, az élet adója (vö. Ter 1,27; 2,7) és az élet barátja Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. (vö. Bölcs 11,24.26) Isten boldog életre teremtett minket, és erre meg is akar tanítani, hogy igazán jól, boldogan tudjunk élni. Gyertek, fiaim – és lányaim –, és hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítalak titeket. Az Úr félelme nem jelent mást, mint Isten tiszteletét, hogy hagyjuk, hogy Ő mutassa meg nekünk az élet útját (vö. Zsolt 16,11). Nem Istentől kell félnünk, hanem inkább attól, hogy nem élünk jól, hogy az élet „mellett” élünk. Az élethez vezető útról beszél teljes egészében Isten szava, a Biblia. A mai idézet is ad útmutatást a boldog élethez: Hagyd el a rosszat és válaszd a jót, keresd a békét és járj a nyomában! Figyeljünk rá, elmélkedjünk rajta.

Feladat a mai napra: Megfogalmazom magamnak, mit jelent számomra az élet.

2022. szeptember 4., vasárnap

Jn 3,13-17 (Aki hisz benne, örökké él)

 

Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van). Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak.

 

Isten, újra meg újra a megváltásunkra akarja összpontosítani figyelmünket: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak.” Ezt olvashatjuk a mai evangéliumban. Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, az élet szerzője és bevégzője. Őt küldte a Mennyei Atya, hogy megnyissa minden ember előtt a Mennyország kapuját. Nagyon fontos, hogy ezt mindig újra tudatosítsuk magunkban, hiszen állandóan fennáll annak a veszélye, hogy természetesnek véljük hitünket, pedig az mindannyiunk számára Isten szeretetének ajándéka! Senki sem olyan tökéletes, hogy kiérdemelhetné az üdvösséget. Isten annyira szeret minket, hogy mindnyájunknak felkínálja az üdvösséget. Rajtunk múlik azonban, hogy elfogadjuk-e és élünk-e vele.

Mi történik, amikor feltekintünk a megfeszített Krisztusra? Aki rádöbben a megváltás valóságára, átéli a megváltottságot, hálás szívvel imádni fogja Istent. Ez nagyon jó. Jézus azonban azt kéri, hogy kövessük példáját, és folytassuk megváltó művét. Azt akarja, hogy üdvössége eljusson a föld végső határáig: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19). A feltámadt Krisztus azt a feladatot bízta ránk, hogy akik a megváltás ajándékában részesültünk, vigyük el az örömhírt minden néphez, hogy ezáltal őket is üdvözítse: „Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,9-11). Fontos ugyanis, hogy magunkban mindig újra tisztázzuk és felfrissítsük hitünk lényegét, hogy életünkkel és szavunk tanúságtételével megismertethessük Jézus Krisztust. Ezért Ferenc pápa az Evangelii gaudium apostoli buzdításában személyes találkozásra hív meg minket az üdvözítő Jézus szeretetével:Az evangelizáláshoz az első motiváció Jézus szeretete, amelyet megkaptunk, a tapasztalat, hogy ő üdvözített minket, arra késztet, hogy egyre jobban szeressük őt. De miféle szeretet az, amely nem érzi szükségét annak, hogy beszéljen a szeretett személyről, hogy bemutassa, hogy megismertesse? Ha nem érezzük közlésének heves vágyát, meg kell állnunk imádságunkban. Kérjük: térjen vissza, hogy magával ragadjon minket. Szükségünk van arra, hogy minden áldott nap könyörögjünk, kérjük kegyelmét, hogy megnyissa hideg szívünket, és felkavarja langyos és felületes életünket. Nyitott szívvel állva előtte, hagyva, hogy szemléljen minket, fel fogjuk ismerni a szerető tekintetét (...). Milyen édes ott állni egy feszület előtt, vagy térdelni az Oltáriszentség előtt, és egyszerűen az ő szeme előtt lenni! Milyen jó engedni, hogy visszatérjen, megérintse az életünket, és útnak indítson minket az ő új életének közlésére!” (EG 264)

Feladat a mai napra: Lehetőséget keresek arra, hogy személyesen találkozzam a megváltó Jézussal és üdvözítő szeretetével, és ezáltal megerősödjek hitemben.

2022. július 29., péntek

 

Szombat, júl. 30.               Jn 6, 60-69                                           (Uram, kihez mennénk?)

Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: „Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”

 

A hit Isten ajándéka. De csak annak tudja adni, aki elfogadja. Isten nem kényszeríti magát ránk, mindig megvárja, amíg az ember be tudja őt fogadni. Sokan tanítványai közül is zúgolódni kezdtek: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Megbotránkoztak Jézuson, mert emberi felfogás szerint értelmezték szavait, nem hittel. Ezért válaszolta nekik Jézus: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus tudta ugyanis, hogy sokan csak a földi dimenzióban gondolkoztak, és a mennyei dolgokkal, amit feltárt előttük, nem tudtak mit kezdeni. Ezért sokan elpártoltak tőle. De a tizenkettőhöz fordulva, akiket ő választott, Jézus megkérdezte: „Ti is el akartok menni?” Miért is teszi fel Jézus a kérdést? Mert bár ő választotta a tizenkettőt, követése mégis szabad döntésük kell, hogy legyen. Sosem kényszerít senkit a követésére. Egy gyönyörű hitvallást hallhatunk Simon szájából: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Ez a válasz a szív válasza, mely mélyen felismerte Jézusban az egyetlen Üdvözítőt, mely már megtapasztalta Benne az életet. És én? Hogyan állok Jézus tanításával? Ha nem is értem mindig az ő tanítását, de mindig fontos, hogy újból meg újból megvalljuk: Uram, tiéd az örök élet tanítása! Te vagy az Isten szentje!

Feladat a mai napra: Kérem a Szentlelket, hogy erősítse meg Jézusba vetett hitemet.

 

Péntek, júl. 29.                  Jn 6, 48-59                                   (Én vagyok az élet kenyere.)

Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Erre vita támadt a zsidók közt: „Hogy adhatja ez a testét eledelül?” Jézus ezt mondta rá: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított.

 

Jézus nagyon konkrétan rámutat az örök élet táplálékára: a Jézus Krisztusba vetett hit és az Oltáriszentséggel való áldozás. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. Számunkra már könnyebben érthető, hogy Jézus mire célzott, de az akkori zsidóknak nagy botrány volt, hogy Jézus saját testét és vérét akarja táplálékul adni, mert valóban húsra és vérre gondoltak. Tanítványai azonban húsvét után értették meg igazán, hogy Jézus itt miről beszélt. Az Eucharisztia az egyik legtitokzatosabb szentség. Nem biztos, hogy értjük, de hiszünk benne és érzzük hatását. Igen, Isten nagy titka a Vele való egyesülés. Milyen zseniális módon oldotta meg egy kis darab kenyérben és borban, melyek a szentmisén átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Más ez az egyesülés, mint a házastársaké. Isten teljesen belénk jön, úgymond „felszívódik” bennünk, anélkül, hogy feladná lényegét, vagy mi elveszítenénk lényegünket. Minket pedig egyre jobban átitat jóságával, szeretetével, szentségével, amíg hasonlóvá nem lettünk hozzá. Ez egy olyan óriási csoda és titok, melyet csak a Szentlélektől kérhetünk, hogy engedje, hogy egyre mélyebben megértsük, és alázatos, hálás szeretettel és vágyakozással fogadjuk: Jöjj hozzám, Uram, Jézus!

Feladat a mai napra: Lehetőség szerint elmegyek részt veszek szentmisén vagy szentségimádáson (akár más napon is lehet), és kérem a Szentlelket, hogy igazi, bensőséges találkozás lehessen Urunkkal, Jézussal.

 

Csütörtök, júl. 28.            Jn 6, 36-47        (Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön)

De megmondtam, hogy bár láttok, mégsem hisztek. Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon.” A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza, s én feltámasztom az utolsó napon. Megírták a próféták: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.

 

Milyen felemelők Jézus szavai: Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. Mindenki, aki keresi őt, benne rátalálhat az Életre, mert Jézus senkit sem utasít vissza. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon. Milyen alázattal beszél Jézus. Ki mondhatja magáról, hogy azért jött, hogy nem a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki őt küldte? Jézus teljesen egy az Atya vágyával: hogy életet adjon mindenkinek. Nem személyválogató, mindenkinek felkínálja az üdvösséget. De az embernek olykor el is kell fogadnia. De hogy az nem mindig könnyű, azt a zsidók reakcióján láthatjuk, akik zúgolódni kezdtek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” Abba a hibába estek, hogy a saját tudásukkal kezdtek el érvelni. Bár ismerték Józsefet és Máriát, de vajon tényleg tudták, hogy Jézus kicsoda? Azt gondolták, hogy József fia, de nem ismerték Jézus születésének titkát. Az előítéletek általában a legnagyobb buktató, mind az istenkapcsolatban, mind az emberekkel való kapcsolatban. Ha úgy gondoljuk, hogy már mindent tudunk a másikról, akkor nem adunk neki lehetőséget arra, hogy megossza velünk élete gazdagságát. Ha az emberi kapcsolatokat már tönkre teszi az ilyen hozzáállás, akkor még mennyire veszélyezteti a hitünkben való növekedést és végeredményben az igazi boldogságunkat?

Feladat a mai napra: Milyen gondolatokkal, érzéssel közeledek ma az emberekhez, akikkel találkozom? Lehetőséget akarok neki adni arra, hogy teljesen új fényben ismerjem meg őt.

 

Szerda, júl. 27.                  Jn 6, 22-35        (kerestek, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok)

Másnap a tó túlsó oldalán maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott, s hogy Jézus nem szállt tanítványaival bárkába, a tanítványok csak maguk indultak el. Közben több bárka érkezett Tibériásból annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették. Amikor a nép látta, hogy Jézus nincs ott, s tanítványai sem, bárkába szálltak és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, hogy kerültél ide?”  „Bizony, bizony mondom nektek - felelte Jézus -: Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?”  „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.” De ők így folytatták: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre azt mondta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” „Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.

 

A történet folytatódik. Az emberek keresték Jézust, csodálkoztak, hogy már nem volt ott, hiszen a tanítványaival sem szállt a bárkába. Amikor átértek a tó túlsó partjára, találkoztak velük, és csodálkozva kérdezték Jézustól: „Mester, hogy kerültél ide?” De Jézus azt válaszolta nekik: „Bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?”  „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.” Ezzel rámutat a lényegre: Hinni az Emberfiában, és hinni, hogy az Atya küldte Őt. Ez az, ami tetszik az Istennek és ami biztosítja az örök életet. Miért mondja ezt nekik Jézus? Mit láthatott az emberekben? Talán azt érezte, hogy ezeknek az embereknek nincsen más perspektívájuk, mint a földi élet, hogy mit esznek-isznak, miben ruházkodnak, hol és hogyan laknak,... Nem számítanak azzal, hogy a halál után még van valami más. De vajon az, amit eszünk, valóban táplál minket? Amivel ruházkodunk valóban felruház minket, méltóságot, nagyságot ad nekünk? Nemde sokszor úgy járunk, hogy elmegyünk vásárolni, amikor idegesek, vagy levertek vagyunk, hogy felvidítsuk magunkat? Vagy bekapcsoljuk a számítógépet/TV-t és mindenféle információval/filmmel teletömjük a fejünket, csak hogy kitöltsük azt az űrt, ami néha oly kibírhatatlan számunkra? Erre mondja Jézus: „Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Egyedül Isten az, aki a mély ürességet be tudja tölteni szeretettel, örömmel, értelemmel, békével.

Feladat a mai napra: Mivel töltöm azokat a pillanatokat, amikor üresnek érzem magam? Ma Jézust akarom kérni, hogy ő legyen számomra az élet kenyere, hiszen tudom, hogy ez a táplálék egy örök életre szól.

 

Kedd, júl. 26.                     Jn 6,16 -21         (Jézus a vízen járva közeledik a bárkához)

Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára, Kafarnaum felé. Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk. Erős szél támadt, s a tó háborgott. Amikor már eveztek vagy huszonöt-harminc stádiumnyit, látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. De ő bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért, ott, ahová tartottak.

 

Nagyon érdekes ez a történet. Amikor Jn 6-odik fejezete arról beszél, hogy Jézus az élet kenyere, akkor ez a történet véletlenül közbecsúszott? Azzal fejeztük be tegnapi elmélkedésünket, hogy Jézus akarja, hogy az emberek higgyenek benne, hogy Ő a mindenség királya, aki szereti népét és gondoskodik róla. Ő nem azért jött, hogy földi királyuk legyen. Ez viszont nemcsak az emberekben, hanem tanítványaiban is megütközést okozott. Hiszen tudjuk, hogy tanítványai is remélték, hogy Jézus majd helyre fogja állítani a igazságot Izraelben, kiűzni a Rómaiakat és újra felépíteni Dávid királyságát. János evangélista sok szimbolikát használ. „Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára,... Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk.” A beesteledés, vagy sötétség, nemcsak napszakaszt jelöl meg, hanem az illetők belső világát is. El tudjuk magunknak képzelni, hogy a történtek után nagy vita támadhatott köztük, és a körülmények, a vihar és a küzdelem, arról tanúskodnak, hogy az események nagyon megbolygatták őket. Jézus nem volt velük, egyedül elmentek hajóval, amit úgy is lehet érteni, hogy bensőleg is eltávolodtak Jézustól, esetleg némelyiknek hite meg is ingott. De aztán látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. De ő bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért, ott, ahová tartottak. Érdekes ez a jelenet. Amikor meglátják Jézust, és meghallják a hangját (én vagyok – Isten jelenléte), azonnal megoldódik a helyzet, és partot érnek, még pedig ott, ahová tartottak. Jézus a vízen járva közeledik hozzájuk, amivel szintén jelt ad a tanítványoknak, hogy ő nem csupán ember, hanem Isten is, itt valami földön túli dologról van szó. Ő nem rémkép, nem vezeti félre az embereket, és nem kísérti meg őket, hanem azért jött, hogy segítsen nekik, hogy életük igazi partot érjen, mégpedig azt a partot, amit Isten előre meghatározott: az örök életet, a Jézussal való közösséget. Csak egy dolog szükséges hozzá: a hit és a Jézus melletti döntés.

Feladat a mai napra:  Ha megpróbáltatáson megyek keresztül, fel akarok tekinteni Jézusra, és megújítom a belé vetet hitemet: „Jézusom, bízom benned!”

Hétfő, júl. 25.                    Jn 6, 1-15                                   („Honnan veszünk kenyeret?”)

Jézus ezután átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván Nagy tömeg követte, mert látták a betegeken végbevitt csodajeleket. Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival.

Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” - felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt:

 „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fû volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.

 

Múlt héten, Jn ötödik fejezetében arról elmélkedtünk, hogy Jézus  az Isten fia, aki az Atyával együtt munkálkodik az emberek javára. A hatodik fejezetet ismét csodával vezeti be, mellyel meghatározza ennek a fejezetnek a mondanivalóját. Most a csodálatos kenyérszaporítás történik, melyről minden evangéliumban olvashatunk. Mégis, miközben a szinoptikus evangéliumokban azon van a hangsúly, hogy Jézus a tanítványokat is bevonja a csodába, őket hagyja cselekedni, itt Jézus maga az, aki cselekszik. Szüksége van a tanítványok közreműködésére és leleményességére, de amikor Fülöptől azt kérdezi: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. A szinoptikusokkal ellentétben, itt nem a tanítványok, hanem Jézus maga osztja ki a kenyeret és a halat. János ezzel rá akar mutatni arra, hogy Jézus a Messiás. Saját személyében megmutatkozik a gondviselő Isten. Az emberek ezt fölismerték és erőszakkal meg akarták tenni királynak. De Jézus egyedül visszavonult. Ő nem földi értelemben akar király lenni az emberek számára, ellenben azt akarja, hogy az emberek higgyenek benne, hogy Ő a mindenség királya, aki szereti népét és gondoskodik róla. Mit jelent ez számomra? Hiszek és úgy élek, hogy Isten a gondomat viselheti?

Feladat a mai napra: Amikor valamire keresem a megoldást, Jézussal is átbeszélem, és kérem őt, hogy adjon nekem belátást. 

 

Vasárnap, 2022. júl. 24:                   Ter 18, 20-32; Kol 2, 12-14; Lk 11,1-13

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.« Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

 

A mai vasárnapon a szentírási idézetek az imádság ajándékát tárják elénk. Amikor az apostolok imádkozni látták Jézust, arra kérték: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” Jézus azt válaszolta nekik: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk!” - Mennyi mindent foglal magába ez az egy szó: Atyánk! Egy teljesen új Istenképet tárt eléjük: Isten a mi mennyei Édesapánk, és azért szólíthatjuk meg Őt ilyen közvetlen és gyöngéd módon, mert Isten az „ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte,” mondja Szent Pál a mai Szentleckében. Megnyitotta nekünk az utat az Istennel való közvetlen kapcsolathoz, és életével példát is adott. Arra bátorítja tanítványait, hogy ők is bizalommal szólítsák meg Istent: „Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod.” Miközben Atyának szólítjuk az Istent, tudatosítsuk magunkban azt is, hogy Ő a Szent, és Őt illeti meg az első hely az életünkben. Minden imádságnak csak úgy van értelme, ha tudatosítjuk magunkban, hogy Isten a Szent, a Teremtőm, az életem Ura, én pedig teremtménye vagyok, képességeimben korlátozott, Istentől akart lény. Életem Istentől függ, hiszen Tőle kaptam és majd Neki kell visszaadnom. Ő lát el mindazzal, amire szükségem van. Ezért kérhetem: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Jézus arra biztat minket, hogy kitartóan kérjük Tőle azt, amire szükségünk van: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Ám ne csak a minden napra szükséges anyagi dolgokért zörgessünk, hiszen „mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Kereszténységünk egyik legnagyobb ajándéka, hogy nem csak Isten gyermekei vagyunk, hanem hogy Isten „megbocsátotta minden bűnünket”, mondja Szt. Pál a kolosszeieknek írt levelében. Mennyire fontos a bűnbocsánat ajándéka! Milyen óriási megkönnyebbülést jelent számunkra az a tudat, hogy van, Aki el tudja törölni bűneinket, és nem kell egyre nehezedő csomagként magunkkal hurcolni. Van újrakezdési lehetőség, és van, Aki jósággal és irgalommal megkönyörül rajtam és felsegít belső nyomoromból. Éppen ezért tartja Jézus olyan fontosnak, hogy minden imádságunk része legyen ez a kérés is: Atyánk, „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Talán a legnagyobb kísértés annak a látszata, hogy Isten nélkül is meg tudom oldani az életemet…