Ter 18,1-5.9-15 (Istennel dialógusban lévő közösség)
Az Úr megjelent neki Mamre terebintjénél, amikor a
meleg napszakban sátra bejáratánál ült. Fölemelte szemét és íme, három férfi
állt előtte. Mihelyt meglátta őket, sátra bejáratától eléjük sietett, földig
meghajolt és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el
szolgádat. Hoznak vizet, mossátok meg lábatokat és telepedjetek le a fa alatt. Közben
én hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább
mehettek. Hiszen ezért ejtettétek útba szolgátokat.” Azok így válaszoltak:
„Tedd, amit mondtál.” Míg
ettek, ott állt előttük a fa alatt. Azok megkérdezték: „Hol van a feleséged,
Sára?” Ezt válaszolta: „Itt a sátorban.” Az folytatta: „A jövő évben ez idő
tájt visszajövök, akkorra Sárának már fia lesz.” Sára a sátor bejárata mögött
hallgatózott. Ábrahám és Sára azonban már korosak voltak, és Sárának már nem
voltak asszonyi dolgai. Ezért Sára nevetett magában. Ugyanis erre gondolt:
„Most legyen még szerelmi örömem, amikor már megöregedtem? Hiszen már férjem is
öreg.” Akkor Isten így szólt Ábrahámhoz: „Miért nevet Sára és miért gondolja:
Valóban szülni fogok még, jóllehet öreg vagyok? Van, ami az Úrnak lehetetlen? A
jövő évben ez idő tájt újra eljövök hozzád és Sárának már fia lesz.” Sára
tagadta, és azt mondta: „Nem nevettem.” De ő így válaszolt: „Igenis, nevettél.”
Különleges mégis szinte hétköznapi
jelenetnek lehetünk ma tanúi Ábrahám és Sára életéből, amikor három férfi
meglátogatja őket. Maga az Isten látogatott el hozzájuk, és miközben Ábrahám
kiszolgálja őket és esznek, egymással beszélgetnek. Örömteli üzenetet hoztak
nekik, hogy Sára gyermeket fog szülni. Ez a beszélgetés példa arra, hogy Isten
hogyan beszél az emberrel, és egyben rámutat az ember kiváltságos helyzetére,
hogy párbeszédben állhat Istenével. A család hivatásához tartozik, hogy hívő és
Istennel dialógusban lévő közösség legyen. Az Istennel való párbeszéd a papok
kiváltságos feladata volt. Krisztusban azonban, a keresztség által mi is részt
kaptunk az általános papságban. „E papi népbe, az Egyházba a keresztény család
is beépül, mégpedig a házasság szentsége által, amely életét megalapozza és
táplálja: az Úr Jézus élteti szüntelenül és indítjakötelezi arra, hogy
párbeszédben álljon Istennel a szentségi életben, élete feláldozásában és az
imádságban. [...] A keresztény család arra hivatott, hogy megszentelődjék és
megszentelje az egyházi közösséget és a világot is. (FC 55). II. János Pál pápa
rámutat arra, hogy az Istennel folytatott dialógusnak több dimenziója van: a
szentségi élet, élete feláldozása és az imádság. Nemcsak szavakkal lehet
dialógusban lenni Istennel, hanem egész lényünkkel, a szentségi életben
befogadjuk Isten tanítását és jelenlétét, kegyelmét, az életünk feláldozásával
viszontszerethetjük őt, választ próbálunk adni arra a mérhetetlen nagy
szeretetre, amit nap mint nap tőle kapunk. Nagyon fontos tehát, hogy nemcsak
beszélgessünk Istennel, hanem életünkkel, tetteinkkel kifejezzük iránta való
szeretetünket.
Feladat a mai napra: Ma az
Istennel akarok dialógust folytatni egyik mozzanatának különös gyakorlásával
(szentségi élet, életem feláldozása, imádság).