Lk
14,25-33
Abban az időben: Amikor Jézust nagy népsokaság
követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: ,,Aki hozzám jön, de nem gyűlöli
apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát
is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így
követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni,
vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből
befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem
tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: »Ez az ember építkezésbe
fogott, de nem tudta befejezni.« Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik
király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe
tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld
hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki
közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.''
Ezen a héten az ember
szabadságáról szeretnénk elmélkedni. Mit értünk szabadság alatt? A mai világban
úgy tűnik, hogy szabadnak lenni annyit jelent, mint azt csinálni, amit akarok.
Olyan szlogenek, mint: Itt vagyok önmagam!; Éldd ki magad!; Te vagy az Úr, ne
hagyd, hogy más megmondja neked, mit kell tenned!; Valósítsd meg önmagad! stb.
ami a New Age áramlatából jön, igazából arra akarja rávenni az embert, hogy
legyen elég önmagának, mert az a meggyőződésük, hogy az ember képes
megváltania, meggyógyítania, kifejlesztenie önmagát. Ennek ellenére Jézus
egészen mást tanít nekünk. Isten, aki saját képmására és hasonlatosságára
teremtett minket, közösségre hívott minket. Ő a teljesen szabad, aki ebben a
közösségben felénk teszi az első lépést, aki teljes szabadsággal adja oda
értünk önmagát és arra hív, hogy mi is, teljes szabadságunkból válaszoljunk
szerető hívására. Azért válaszolhatunk rá, mivel Isten képmásaiként az ő
szabadságát birtokoljuk. Erre gondol Jézus a mai evangéliumban, amikor arról
beszél, hogy csak az lehet az ő tanítványa, aki mindent maga mögött hagy.
Költői túlzásnak vehetjük azt a szót, hogy aki nem „gyűlöli”..., hiszen nem arra hív minket, hogy utáljuk szeretteinket
vagy szeretetlenül bánjunk velük, hanem hogy helyes sorrendbe helyezzük
kapcsolatainkat, és szabaduljunk meg olyan kötelékektől, melyek gátolnak
bennünket a teljes önátadásban, pl. önző elvárásoktól, kényszerektől, érzelmi
zsarolásoktól, függőségtől, stb. Szent Ágoston mondta: „Magadnak teremtettél
minket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk míg meg nem nyugszik tebenned.” Ez a
nyugtalanság erre a hívásra utal, amit mindannyian a szívünkben érzünk, és
amihez belső szabadság kell, hogy válaszoljunk rá. Szeretteinket igazából akkor
tudjuk legjobban szeretni, ha elsősorban Isten mellett döntünk. A helyes
Istenszeretet sosem eredményezhet önző elfordulást az emberektől. Személyes
tapasztalatom, hogy ha tényleg Istennel találkozunk, akkor Ő az, aki
szeretteink felé fordítja figyelmünket, és megmutatja, hogyan szeressük őket
jól. Amikor Isten, hivatásom kezdetén, a szívem ajtaján kopogott, és kérdezte,
hogy beléphet-e, boldogan válaszoltam neki, hogy „igen, gyere!” Aztán hozzá
tette: „De nem jövök egyedül, hanem az egész emberiség is velem jön. Nem baj?”
Körülnéztem magamban, vajon hogy férünk majd el, aztán nyitott szívvel és
örömmel azt mondtam neki: „Nem baj! Gyertek mind!” És Isten közel hozta nekem
az embereket, sorsukat, keresésüket, szükségleteiket. De abban is segített,
hogy különbséget tudjak tenni a szükséges és a fölösleges, a szolgálat és a
rabszolgaság között, és határt tudjak szabni, ahhoz, hogy tényleg igaz szívből
tudjam szolgálni őket. Krisztus követése teljes szabadságot kíván, olyan
szívet, mely tudja, mire vállalkozik, mint az okos toronyépítő, és képes
lemondani belső késztetéseiről, önző szándékairól, mint a bölcs király a hadba
vonulásról. Ez a szabadság Isten ajándéka, a szív bölcsessége, mely képes
felismerni és Igent mondani Isten akaratára.
Feladat a mai napra: Átgondolom szándékaimat, Krisztus-követésemet. A
szentmisén kérem Jézus igéjének és az eucharisztia szentségének megerősítő
kegyelmét, hogy Őt helyezzem életem első helyére, és felismerjem, mihez
ragaszkodom még, mit kell még átadnom neki.