Jézus először esik el a kereszt súlya alatt. 3. stáció.
„Ő keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre.”
(Jn 19,17)
Jézus keresztútja nem lehetett túl hosszú – ismereteink szerint, kb. ezer lépést kellett
megtennie az Antónia-vártól a városfalon kívüli Golgotáig. Ám Jézusnak, akit majdnem
halálra korbácsoltak, megkínoztak, és többször összevertek, ez az út, a csontjáig felsebzett
vállán hurcolt súlyos gerendával, végtelenségig hosszú. Fején a töviskoszorú alól csorog a
vér. Alig kap levegőt, összegörnyedve próbál előre lépni. Mégis, Ő szótlanul viszi
keresztjét, mert mindvégig ránk gondol, és az Atyára, Akinek kimondta végső igenjét a
Getszemáni kertben. Tudja, hogy Atyja vele van, s azt is tudja, hogy csak egyetlen hívó szó
és máris megmentenék Őt angyalai. „Vagy azt gondolod, hogy Atyám nem bocsátana
rendelkezésemre rögtön tizenkét ezred angyalnál is többet, ha kérném?” - mondja
Pilátusnak. (Mt 26,53) Segítségül hívhatta volna őket. Ő ezt mégsem tette meg, értünk.
Lelke kész a mindennek elviselésére, de áldott Teste nem bírja, térdeivel leesik a kövekre.
A fagerenda súlya ránehezedik térdeire, melyek azonnal megsebződnek. Felrángatják a
földről, bár nem kér emberi segítséget sem. Minden igyekezetével, erejével megpróbál
felállni. A tömegben sokan gúnyolják, sokan szánakozva jajgatnak körülötte. Ő
botladozva, némán indul tovább.
Vajon én, ha elvállalok valamit, zokszó nélkül fogadom a vele járó nehézségeket? Vajon
kitűzött feladatomat eltökélt kitartással és állhatatosan végzem el, anélkül, hogy
meghátrálnék? S ha nagyon elfáradok, képes vagyok-e összeszedetten folytatni, ahol
abbahagytam?
Feladat a mai napra: Ha valamit másokért nehéz elvégeznem, ma elhatározom, hogy
Jézus iránti szeretetből nem hátrálok meg. Önzetlenül törekszem vidám szívvel, újra
folytatni megakadt kellemetlen tevékenységemet.
