XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2022. július 29., péntek

 

Szombat, júl. 30.               Jn 6, 60-69                                           (Uram, kihez mennénk?)

Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: „Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki.” Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”

 

A hit Isten ajándéka. De csak annak tudja adni, aki elfogadja. Isten nem kényszeríti magát ránk, mindig megvárja, amíg az ember be tudja őt fogadni. Sokan tanítványai közül is zúgolódni kezdtek: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Megbotránkoztak Jézuson, mert emberi felfogás szerint értelmezték szavait, nem hittel. Ezért válaszolta nekik Jézus: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus tudta ugyanis, hogy sokan csak a földi dimenzióban gondolkoztak, és a mennyei dolgokkal, amit feltárt előttük, nem tudtak mit kezdeni. Ezért sokan elpártoltak tőle. De a tizenkettőhöz fordulva, akiket ő választott, Jézus megkérdezte: „Ti is el akartok menni?” Miért is teszi fel Jézus a kérdést? Mert bár ő választotta a tizenkettőt, követése mégis szabad döntésük kell, hogy legyen. Sosem kényszerít senkit a követésére. Egy gyönyörű hitvallást hallhatunk Simon szájából: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Ez a válasz a szív válasza, mely mélyen felismerte Jézusban az egyetlen Üdvözítőt, mely már megtapasztalta Benne az életet. És én? Hogyan állok Jézus tanításával? Ha nem is értem mindig az ő tanítását, de mindig fontos, hogy újból meg újból megvalljuk: Uram, tiéd az örök élet tanítása! Te vagy az Isten szentje!

Feladat a mai napra: Kérem a Szentlelket, hogy erősítse meg Jézusba vetett hitemet.

 

Péntek, júl. 29.                  Jn 6, 48-59                                   (Én vagyok az élet kenyere.)

Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Erre vita támadt a zsidók közt: „Hogy adhatja ez a testét eledelül?” Jézus ezt mondta rá: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított.

 

Jézus nagyon konkrétan rámutat az örök élet táplálékára: a Jézus Krisztusba vetett hit és az Oltáriszentséggel való áldozás. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. Számunkra már könnyebben érthető, hogy Jézus mire célzott, de az akkori zsidóknak nagy botrány volt, hogy Jézus saját testét és vérét akarja táplálékul adni, mert valóban húsra és vérre gondoltak. Tanítványai azonban húsvét után értették meg igazán, hogy Jézus itt miről beszélt. Az Eucharisztia az egyik legtitokzatosabb szentség. Nem biztos, hogy értjük, de hiszünk benne és érzzük hatását. Igen, Isten nagy titka a Vele való egyesülés. Milyen zseniális módon oldotta meg egy kis darab kenyérben és borban, melyek a szentmisén átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Más ez az egyesülés, mint a házastársaké. Isten teljesen belénk jön, úgymond „felszívódik” bennünk, anélkül, hogy feladná lényegét, vagy mi elveszítenénk lényegünket. Minket pedig egyre jobban átitat jóságával, szeretetével, szentségével, amíg hasonlóvá nem lettünk hozzá. Ez egy olyan óriási csoda és titok, melyet csak a Szentlélektől kérhetünk, hogy engedje, hogy egyre mélyebben megértsük, és alázatos, hálás szeretettel és vágyakozással fogadjuk: Jöjj hozzám, Uram, Jézus!

Feladat a mai napra: Lehetőség szerint elmegyek részt veszek szentmisén vagy szentségimádáson (akár más napon is lehet), és kérem a Szentlelket, hogy igazi, bensőséges találkozás lehessen Urunkkal, Jézussal.

 

Csütörtök, júl. 28.            Jn 6, 36-47        (Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön)

De megmondtam, hogy bár láttok, mégsem hisztek. Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon.” A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza, s én feltámasztom az utolsó napon. Megírták a próféták: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.

 

Milyen felemelők Jézus szavai: Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön. S aki hozzám jön, nem taszítom el. Mindenki, aki keresi őt, benne rátalálhat az Életre, mert Jézus senkit sem utasít vissza. Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött. Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon. Milyen alázattal beszél Jézus. Ki mondhatja magáról, hogy azért jött, hogy nem a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki őt küldte? Jézus teljesen egy az Atya vágyával: hogy életet adjon mindenkinek. Nem személyválogató, mindenkinek felkínálja az üdvösséget. De az embernek olykor el is kell fogadnia. De hogy az nem mindig könnyű, azt a zsidók reakcióján láthatjuk, akik zúgolódni kezdtek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” Abba a hibába estek, hogy a saját tudásukkal kezdtek el érvelni. Bár ismerték Józsefet és Máriát, de vajon tényleg tudták, hogy Jézus kicsoda? Azt gondolták, hogy József fia, de nem ismerték Jézus születésének titkát. Az előítéletek általában a legnagyobb buktató, mind az istenkapcsolatban, mind az emberekkel való kapcsolatban. Ha úgy gondoljuk, hogy már mindent tudunk a másikról, akkor nem adunk neki lehetőséget arra, hogy megossza velünk élete gazdagságát. Ha az emberi kapcsolatokat már tönkre teszi az ilyen hozzáállás, akkor még mennyire veszélyezteti a hitünkben való növekedést és végeredményben az igazi boldogságunkat?

Feladat a mai napra: Milyen gondolatokkal, érzéssel közeledek ma az emberekhez, akikkel találkozom? Lehetőséget akarok neki adni arra, hogy teljesen új fényben ismerjem meg őt.

 

Szerda, júl. 27.                  Jn 6, 22-35        (kerestek, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok)

Másnap a tó túlsó oldalán maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott, s hogy Jézus nem szállt tanítványaival bárkába, a tanítványok csak maguk indultak el. Közben több bárka érkezett Tibériásból annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették. Amikor a nép látta, hogy Jézus nincs ott, s tanítványai sem, bárkába szálltak és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, hogy kerültél ide?”  „Bizony, bizony mondom nektek - felelte Jézus -: Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?”  „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.” De ők így folytatták: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre azt mondta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” „Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.

 

A történet folytatódik. Az emberek keresték Jézust, csodálkoztak, hogy már nem volt ott, hiszen a tanítványaival sem szállt a bárkába. Amikor átértek a tó túlsó partjára, találkoztak velük, és csodálkozva kérdezték Jézustól: „Mester, hogy kerültél ide?” De Jézus azt válaszolta nekik: „Bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?”  „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.” Ezzel rámutat a lényegre: Hinni az Emberfiában, és hinni, hogy az Atya küldte Őt. Ez az, ami tetszik az Istennek és ami biztosítja az örök életet. Miért mondja ezt nekik Jézus? Mit láthatott az emberekben? Talán azt érezte, hogy ezeknek az embereknek nincsen más perspektívájuk, mint a földi élet, hogy mit esznek-isznak, miben ruházkodnak, hol és hogyan laknak,... Nem számítanak azzal, hogy a halál után még van valami más. De vajon az, amit eszünk, valóban táplál minket? Amivel ruházkodunk valóban felruház minket, méltóságot, nagyságot ad nekünk? Nemde sokszor úgy járunk, hogy elmegyünk vásárolni, amikor idegesek, vagy levertek vagyunk, hogy felvidítsuk magunkat? Vagy bekapcsoljuk a számítógépet/TV-t és mindenféle információval/filmmel teletömjük a fejünket, csak hogy kitöltsük azt az űrt, ami néha oly kibírhatatlan számunkra? Erre mondja Jézus: „Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Egyedül Isten az, aki a mély ürességet be tudja tölteni szeretettel, örömmel, értelemmel, békével.

Feladat a mai napra: Mivel töltöm azokat a pillanatokat, amikor üresnek érzem magam? Ma Jézust akarom kérni, hogy ő legyen számomra az élet kenyere, hiszen tudom, hogy ez a táplálék egy örök életre szól.

 

Kedd, júl. 26.                     Jn 6,16 -21         (Jézus a vízen járva közeledik a bárkához)

Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára, Kafarnaum felé. Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk. Erős szél támadt, s a tó háborgott. Amikor már eveztek vagy huszonöt-harminc stádiumnyit, látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. De ő bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért, ott, ahová tartottak.

 

Nagyon érdekes ez a történet. Amikor Jn 6-odik fejezete arról beszél, hogy Jézus az élet kenyere, akkor ez a történet véletlenül közbecsúszott? Azzal fejeztük be tegnapi elmélkedésünket, hogy Jézus akarja, hogy az emberek higgyenek benne, hogy Ő a mindenség királya, aki szereti népét és gondoskodik róla. Ő nem azért jött, hogy földi királyuk legyen. Ez viszont nemcsak az emberekben, hanem tanítványaiban is megütközést okozott. Hiszen tudjuk, hogy tanítványai is remélték, hogy Jézus majd helyre fogja állítani a igazságot Izraelben, kiűzni a Rómaiakat és újra felépíteni Dávid királyságát. János evangélista sok szimbolikát használ. „Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára,... Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk.” A beesteledés, vagy sötétség, nemcsak napszakaszt jelöl meg, hanem az illetők belső világát is. El tudjuk magunknak képzelni, hogy a történtek után nagy vita támadhatott köztük, és a körülmények, a vihar és a küzdelem, arról tanúskodnak, hogy az események nagyon megbolygatták őket. Jézus nem volt velük, egyedül elmentek hajóval, amit úgy is lehet érteni, hogy bensőleg is eltávolodtak Jézustól, esetleg némelyiknek hite meg is ingott. De aztán látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. De ő bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért, ott, ahová tartottak. Érdekes ez a jelenet. Amikor meglátják Jézust, és meghallják a hangját (én vagyok – Isten jelenléte), azonnal megoldódik a helyzet, és partot érnek, még pedig ott, ahová tartottak. Jézus a vízen járva közeledik hozzájuk, amivel szintén jelt ad a tanítványoknak, hogy ő nem csupán ember, hanem Isten is, itt valami földön túli dologról van szó. Ő nem rémkép, nem vezeti félre az embereket, és nem kísérti meg őket, hanem azért jött, hogy segítsen nekik, hogy életük igazi partot érjen, mégpedig azt a partot, amit Isten előre meghatározott: az örök életet, a Jézussal való közösséget. Csak egy dolog szükséges hozzá: a hit és a Jézus melletti döntés.

Feladat a mai napra:  Ha megpróbáltatáson megyek keresztül, fel akarok tekinteni Jézusra, és megújítom a belé vetet hitemet: „Jézusom, bízom benned!”

Hétfő, júl. 25.                    Jn 6, 1-15                                   („Honnan veszünk kenyeret?”)

Jézus ezután átkelt a Galileai-tavon, Tibériás taván Nagy tömeg követte, mert látták a betegeken végbevitt csodajeleket. Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival.

Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” - felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt:

 „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fû volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.

 

Múlt héten, Jn ötödik fejezetében arról elmélkedtünk, hogy Jézus  az Isten fia, aki az Atyával együtt munkálkodik az emberek javára. A hatodik fejezetet ismét csodával vezeti be, mellyel meghatározza ennek a fejezetnek a mondanivalóját. Most a csodálatos kenyérszaporítás történik, melyről minden evangéliumban olvashatunk. Mégis, miközben a szinoptikus evangéliumokban azon van a hangsúly, hogy Jézus a tanítványokat is bevonja a csodába, őket hagyja cselekedni, itt Jézus maga az, aki cselekszik. Szüksége van a tanítványok közreműködésére és leleményességére, de amikor Fülöptől azt kérdezi: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. A szinoptikusokkal ellentétben, itt nem a tanítványok, hanem Jézus maga osztja ki a kenyeret és a halat. János ezzel rá akar mutatni arra, hogy Jézus a Messiás. Saját személyében megmutatkozik a gondviselő Isten. Az emberek ezt fölismerték és erőszakkal meg akarták tenni királynak. De Jézus egyedül visszavonult. Ő nem földi értelemben akar király lenni az emberek számára, ellenben azt akarja, hogy az emberek higgyenek benne, hogy Ő a mindenség királya, aki szereti népét és gondoskodik róla. Mit jelent ez számomra? Hiszek és úgy élek, hogy Isten a gondomat viselheti?

Feladat a mai napra: Amikor valamire keresem a megoldást, Jézussal is átbeszélem, és kérem őt, hogy adjon nekem belátást. 

 

Vasárnap, 2022. júl. 24:                   Ter 18, 20-32; Kol 2, 12-14; Lk 11,1-13

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.« Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

 

A mai vasárnapon a szentírási idézetek az imádság ajándékát tárják elénk. Amikor az apostolok imádkozni látták Jézust, arra kérték: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” Jézus azt válaszolta nekik: Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk!” - Mennyi mindent foglal magába ez az egy szó: Atyánk! Egy teljesen új Istenképet tárt eléjük: Isten a mi mennyei Édesapánk, és azért szólíthatjuk meg Őt ilyen közvetlen és gyöngéd módon, mert Isten az „ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte,” mondja Szent Pál a mai Szentleckében. Megnyitotta nekünk az utat az Istennel való közvetlen kapcsolathoz, és életével példát is adott. Arra bátorítja tanítványait, hogy ők is bizalommal szólítsák meg Istent: „Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod.” Miközben Atyának szólítjuk az Istent, tudatosítsuk magunkban azt is, hogy Ő a Szent, és Őt illeti meg az első hely az életünkben. Minden imádságnak csak úgy van értelme, ha tudatosítjuk magunkban, hogy Isten a Szent, a Teremtőm, az életem Ura, én pedig teremtménye vagyok, képességeimben korlátozott, Istentől akart lény. Életem Istentől függ, hiszen Tőle kaptam és majd Neki kell visszaadnom. Ő lát el mindazzal, amire szükségem van. Ezért kérhetem: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Jézus arra biztat minket, hogy kitartóan kérjük Tőle azt, amire szükségünk van: „Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Ám ne csak a minden napra szükséges anyagi dolgokért zörgessünk, hiszen „mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Kereszténységünk egyik legnagyobb ajándéka, hogy nem csak Isten gyermekei vagyunk, hanem hogy Isten „megbocsátotta minden bűnünket”, mondja Szt. Pál a kolosszeieknek írt levelében. Mennyire fontos a bűnbocsánat ajándéka! Milyen óriási megkönnyebbülést jelent számunkra az a tudat, hogy van, Aki el tudja törölni bűneinket, és nem kell egyre nehezedő csomagként magunkkal hurcolni. Van újrakezdési lehetőség, és van, Aki jósággal és irgalommal megkönyörül rajtam és felsegít belső nyomoromból. Éppen ezért tartja Jézus olyan fontosnak, hogy minden imádságunk része legyen ez a kérés is: Atyánk, „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Talán a legnagyobb kísértés annak a látszata, hogy Isten nélkül is meg tudom oldani az életemet…