Lk 24,13-29 (Az evangéliumok megtört és megfélemlített tanítványokat állítanak elénk.)
Ketten
közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől
hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy
beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott
hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről
beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit
Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben,
aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” - kérdezte. „A názáreti Jézus
esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az
egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és
keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S
már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való
asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem
találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek
meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a
sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát
nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni,
amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a
Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes
prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a
faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták:
„Maradj velünk.”
„E
tanúságtételek láttán lehetetlen Krisztus föltámadását a fizikai renden kívül
értelmezni és nem elismerni mint történeti tényt. A tényekből következik, hogy
a tanítványok hite Mesterük - általa előre megmondott - szenvedése és
kereszthalála radikális próbatételének vettetett alá. A szenvedés által
kiváltott megrendülés oly nagy volt, hogy a tanítványok (legalábbis közülük
néhányan) nem azonnal hittek a föltámadás hírének. Az evangéliumok messze nem
egy misztikus elragadtatástól lelkes közösségről beszélnek; megtört
("szomorú": Lk 24,17) és megfélemlített tanítványokat állítanak
elénk. Ezért nem hittek a sírtól visszatérő szent asszonyoknak, és szavukat
"képzelgésnek tartották" (Lk 24,11). Amikor Jézus húsvét estéjén
megmutatta magát a Tizenegynek, "szemükre vetette hitetlenségüket és
szívük keménységét, mert nem hittek azoknak, akik látták őt föltámadottan"
(Mk 16,14).” (KEK 643) Ma kérdezzük meg magunktól, hogy mikor éltünk, vagy
esetleg éppen élünk át az Emmauszi tanítványokéhoz hasonló helyzetet. Miért
megyünk néha szomorúan életutunkon? Mikor próbálunk olyan szituációktól elmenekülni,
amelyekben nem látjuk a kiutat? Talán mások próbáltak már bátorítani, de nem
hallgattunk rájuk. Milyen jó akkor tapasztalni, hogy Jézus sohasem hagy egyedül
bennünket. Újra és újra megjelenik mellettünk és velünk jár addig, ameddig nem
nyílnak meg szemeink. Nem fárad ki abban, hogy megmagyarázza nekünk, amit az
Írásokban róla írtak. Adjunk hálát Jézusnak végtelen türelméért, és tanuljunk
tőle, hogy mi is hozzá hasonlóan kísérhessük embertársainkat.
Feladat a mai napra: Meglátogatom nehéz helyzetben lévő
embertársamat és figyelmesen hallgatom; hagyom, hogy kibeszélje magát.