ApCsel 10, 34a. 37-43; Kol 3, 1-4; Jn 20,1-9
A hét
első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a
sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon
Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik:
„Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik
tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik
tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s
látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a
sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét
befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most
már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.
Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a
halálból.
Krisztus valóban feltámadott! A húsvétvasárnapi szentírási részletek
bevezetnek minket Isten szeretetének felfoghatatlan erejébe. Az Evangélium
bevonja az olvasót Húsvét hajnalának izgalmas eseményeibe: Mária Magdolna „a hét első napján, kiment a sírhoz. Odaérve
látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a
másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik. Ezt hallva
Péter és egy másik tanítvány - a hagyomány szerint János, - odasietett a
sírhoz. János ért először oda, de Pétert engedte először belépni a sírba, ahol „látta az otthagyott lepleket és a kendőt,
amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt
összehajtva egy helyen.” Végül János is bement, „látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak
fel kellett támadnia a halálból” (Jn 20,1-9). Milyen pontossággal beszéli
el János evangélista a részleteket a gyolcslepelről, és a fejét takaró
kendőről. Miért fontosak számunkra ezek a részletek? Több tényre mutatnak rá:
Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül. Nem lophatták el, hanem valóban él.
Nemcsak lélekben támadt fel, hanem testestül-lelkestül. És még valamire
rámutat: Isten szeretete győzött!
Milyen furcsa lehetett Péternek és Jánosnak ez a
látvány. Nagyon súlyos megpróbáltatásokon mentek keresztül, miközben Jézus
kereszthalálának tanúi lettek. Hány ezer gondolat cikázhatott a fejükben: a nép
kiáltozása, a katonák kegyetlensége, verejtékes arcok, Jézus agyongyötört
teste, utolsó pillanatai a kereszten, utolsó szavai, de talán az együtt töltött
évek foszlányai is, amikor együtt járták Galilea és Júdea útjait, amikor
prédikált, gyógyított, tanította őket, bárkában ültek... És most mindennek
vége? Az ő hibájuk volt talán hogy meghalt, hogy nem tudták megvédeni? Amikor
családunkban valami nagy baj történt, talán mi is feltesszük magunknak a
kérdést, hogy nem tudtuk volna megakadályozni? Amit azonban most láttak, a
győzelemnek a jele: Isten szeretete győzött. Bár az emberek úgy gondolták, hogy
ha Jézust megölik, helyreáll a régi rend; a sátán pedig azt gondolta, hogy
Jézus halálával egyszer s mindenkorra le fogja győzni Isten hatalmát. De nem!
Ellenkezőleg: Isten minden - még olyan nehéz és bonyolult - szituáció fölött is
győzedelmeskedik. Isten szeretetét nem lehet gúzsba kötni, nem lehet kioltani,
még saját gonoszságunk és bűneink által sem. Ez a reményünk és örömünk oka,
amiért ma és mindig együtt ujjonghatunk és ünnepelhetünk, mert a szeretet
győzött. És a szeretet mindig győzni fog! Csak egy marad hátra: hogy mindezek
láttán, mi is higgyünk Benne!
Feladat a hétre: Ezen a héten adjunk hálát Istennek minden olyan
alkalomért, amikor megtapasztalhattuk szeretetének győzelmét életünkben.