Lk 2,36-40 (Isten a mindennapi próféták által beszél)
36Volt egy Áser
törzséből való, Anna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg
volt. Hét évig élt férjével lánysága után, 37aztán
özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot
soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. 38Ebben
az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki
csak várta Jeruzsálem megváltását. 39Miután
így eleget tettek az Úr törvényének, lementek galileai városukba, Názáretbe. 40A gyermek pedig nőtt és erősödött,
bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta.
Mennyire fontosak a próféták!
Ma is szükségünk van prófétákra, akik elő kapcsolatban vannak Istennel,
dicsőítik őt és elmondják a remény örömhírét, hogy van megváltás. Anna élete
erről tanúskodik. Pedig neki is épp elég oka lehetett volna arra, hogy
elkeseredjen sorsán, miután hét éves házasság után férje meghalt, és egyedül
maradt. Magáról kellett gondoskodnia. Nem volt gyermeke, aki a gondját viselte
volna, és mint özvegy a társadalom peremére került. Az Istenbe vetett hite volt
számára az élet és öröm forrása. És Isten úgy akarta, hogy pont rá legyen
szüksége, hogy megnyissa az emberek fülét az örömhírre, Isten érkezésére. Ahogy
Jézus mondta: Boldog a szem, amely látja amit ti láttok. Sok ember akarta volna
látni, és nem látta… (Mt 11,26-28). Néha azt gondoljuk, hogy a Szentírásban
szereplők és próféták különleges emberek voltak, akik valamilyen kiváltságos
kegyelemben részesültek ahhoz, hogy ilyen közel lehetnek Istenhez. Isten
azonban nem a különlegeseket, hanem a kicsinyeket és egyszerűeket választotta
ki, azokat, akik közel tudják engedni magukhoz Istent, hogy meglássák őt, és
tanúságot tegyenek róla. E kicsinyek öröme Szűz Mária öröme, akik vele együtt
dicsőítik az Istent: „Magasztalja lelkem
az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben, tekintetre méltatta alázatos
szolgáló leányát, íme, ezen túl boldognak hirdetnek az összes nemzedékek. Mert
nagyot művelt velem Ő, aki Hatalmas, Ő, akit Szentnek hívunk.” (Lk 1,46). Ehhez
a tapasztalathoz csak nyitottság és őszinte istenkeresés kell. Abban, hogy
Isten letekint kicsinységemre, valahol egész mélyen tapasztaljuk meg Isten
irántunk való irgalmát, aki komolyan vesz, és fölemel, értéket és méltóságot ad
nekünk, mert tudom, hogy önmagamat nem válthatom meg, nem emelhetem föl. De
amikor az Isten fölemel, akkor megrendítően mélyen döbbenhetünk rá igazi
értékünkre, Isten irántunk való elkötelezettségére. Kérjük tőle ezt a
kegyelmet!
Feladat a mai napra: Megfigyelem, hogy a mai nap
folyamán hol tapasztalom Isten irántam való elkötelezettségét.