Zsolt 40,5-6 (Mennyi csodát tettél, Uram, és Istenem)
Boldog
az ember, aki reményét az Úrba veti, aki a bálványok szolgáit nem követi, sem
azokat, akik csalfa ámításnak élnek.
Mennyi
csodát tettél, Uram, és Istenem, a rólunk való gondban hozzád senki nem
mérhető! ha elmondani vagy hirdetni próbálnám, felsorolni sem győzném.
Dávid még
folytatja előző élményét. Időt enged annak, hogy felidézze magában Isten
csodáit. És másokat is meghív arra, hogy az Úrba vesse reményét, ne pedig a
bálványokba vagy saját magába. Az imánkban, ugyanúgy mint mindennapi életükben,
sokszor rohanunk. Gyorsan elmondunk egy Miatyánkot, Üdvözlégy-et, vagy
valamilyen kedvenc imánkat, mert nincs időnk. Aztán ígérgetjük az Istennek,
hogy majd máskor több időt szánunk az imára. Az imádságra, az Istennel való
kapcsolat ápolására idő kell. És Dávid keresi és megengedi magának ezt az időt.
Bár királyként biztosan sok feladata volt neki is, mégse engedett az aktivizmus
csábításának. Az imádság ideje szent volt számára. Időt hagyott magának arra,
hogy reményét az Úrba vesse, hogy megvizsgálja szívét, csalfa önámításait, és
felidézze magában Isten vele és a néppel szemben tett csodáit, gondoskodásait.
Miért olyan fontos ez? Mert a szívünk lassú. Időt kell magunknak hagyni a
csodák szemlélésére, hogy hinni és bízni tudjunk az Istenben. Sőt, hogy
rájöjjünk arra, hogy egyedül az Úrban lehet igazából megbízni, hiszen saját
magamban is sokszor csalódom.
Feladat a mai napra: Legyen
a mai nap a rácsodálkozás napja. Hagyjunk magunknak időt, hogy Dáviddal mi is
rácsodálkozzunk Isten jóságára: Mennyi
csodát tettél, Uram, és Istenem, a rólunk való gondban hozzád senki nem
mérhető!