XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. február 13., hétfő

Február 13.



Bölcs 2,23-3,9       (Isten halhatatlanságra teremtette az embert)
Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják. Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak. Mert ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal. Kevés fenyítés után nagy jótéteményekben részesülnek, mert Isten próbára tette és magához méltónak találta őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket égőáldozatul. Látogatásuk idején majd felragyognak, és olyanok lesznek, mint a szikra, amely a tarlón tovaharapódzik. Nemzetek fölött ítélkeznek majd és népeken uralkodnak; s az Úr lesz a királyuk mindörökre. Akik benne bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrészük.

Néhány héttel ezelőtt kérték, hogy imádkozzunk egy haldokló rákbeteg fiatal édesanyáért. Nagyon imádkoztunk érte sokakkal együtt, mégis bizonyos idő után elért bennünket a szomorú hír, hogy az édesanya meghalt. Bár a hit alapján tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem van élet, feltámadás a halál után, mégis, ha egzisztenciálisan szembesülünk egy szeretett ember halálával, akkor személyes választ kell találunk erre a felbukkanó kérdésre: miért kellett meghalnia? Miért nem akadályozta meg Isten, hogy meghaljon? Miért halt meg, ha Isten szerette őt? Milyen szeretet ez? Stb. Ilyen esetben a sablonszerű válaszok nem segítenek. Istennel az imádságban hiteles, elfogadható válaszért  kell küzdeni. Hogyan passzol össze, hogy Isten szereti az embert, de mégsem óvja a haláltól? Azt látjuk a mai idézetben, amely a Bölcsesség könyvéből származik, hogy ezzel a kérdéssel már néhány száz évvel Krisztus előtt is foglalkoztak. E könyv írója elismeri a halált mint az ember kikerülhetetlen sorsát, azonban hangsúlyozza, hogy nem Isten az, aki azt akarta, hogy így legyen. Isten nem a halálra teremtette az embert, hanem halhatatlanságra. Bár igaz, hogy kikerülhetetlen az ember számára a halál, de nem az ember végleges sorsa: Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak”.  Mégis „az igazak lelke azonban Isten kezében van.” Isten a szeretet és szeretetből teremtette az embert, saját képmására – saját lényének képmásává tette -, ezért részesedést adott az embernek a saját lényében, amely szeretet. A szeretet pedig örök, halhatatlan. „Akik benne bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrészük.” Adjunk hálát Istenünknek, mennyei Atyánknak, hogy osztályrészünk a szeretet. Köszönjük, hogy  akartad, hogy mi is örökké legyünk mint te, hogy örökké legyünk veled együtt szeretetedben. Add meg, hogy erősödjünk ebben a hitben, amikor szembe kell néznünk egy szeretett ember halálával, és el tudjuk fogadni, hogy kezeidben van, nálad, az örök szeretetben.
Feladat a mai napra: Imádkozom valakiért, akinek nem régen halt meg egy hozzátartozója.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma