ApCsel
4,8-12; 1Jn 3,1-2; Jn 10,11-18
Én
vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A
béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai,
amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut - a
farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és
nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem
enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és
én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más
juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is
vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy
pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet,
hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda
magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni.
Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.
Hányszor
és hányféleképpen hallottuk már ezt a szentírási részt a jó
pásztorról, és hányszor és hányféleképpen érintette meg
Isten ezen az igén keresztül a szívünket? Számtalan
élethelyzetben találkozhattunk ezzel a bibliai történettel, talán
megszámlálhatatlan módon ábrázolták már ezt a szép képet a
különböző művészetekben. De, a lényeg, a legfontosabb az én
életem szempontjából, nem más, mint, hogy én hogyan tudom
elfogadni és megköszönni azt, hogy az én pásztorom utánam ered,
amikor elkóborolok. Fontos kérdés az életem szempontjából, hogy
erre a történetre, mint irodalmi műre tekintve, beismerően
bólogatok, hogy valóban, mennyire igaz szép ez a történet, vagy
Isten előtt leborulva, szívemben végtelen hálával köszönöm
meg a JÓ PÁSZTOR figyelmét, gondoskodó szeretetét,
önfeláldozását, és azt, hogy bármerre kalandozok el, Ő
türelmesen a nyomomba ered, megkeres, és visszavezet a helyes útra?
Gondoljuk végig életünk görbe útjait, amikor elhagytuk a nyájat,
talán azzal a szent meggyőződéssel a szívünkben, hogy nekem a
döntésem szerint lesz a legjobb, pont erre van szükségem. Mennyi
keserűség, szomorúság, magány, talán kirekesztettség volt az
ára a rossz és büszke döntésünknek. Mekkora boldogság az a
pillanat, amikor felismerjük, és megérezzünk, hogy a Jó Pásztor
mindenen keresztül utánunk ment, szelíden megszólított, kézen
fogott és haza vezetett minket. „Hallgatni
fognak szavamra, és egy nyáj lesz és egy pásztor.”(Jn
10,16). Talán, sokszor azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk minden
vezetés nélkül a saját utunkon előre haladni, nem lehet olyan
helyzet az életünkben, amit mi magunk segítség nélkül meg ne
oldanánk. Amikor egy ilyen gondolat megszületik a szívünk mélyén,
már akkor, abban a pillanatban el is kóboroltunk. Ma, nagyon sok
keresztény talán büszkeségből, talán félelemből nem igényli
a vezetést, az idegenvezetést a lelki élet útvesztőiben.
Gondoljunk bele, hogy mennyire nagy veszélynek van az kitéve, aki
mondjuk kísérő és helyismeret nélkül nekivág a dzsungelnek,
gondol egy merészet, és irány a kaland, a veszély. Aki így akar
neki indulni egy útnak, az biztos, hogy ott halálra van ítélve.
Így vagyunk ezzel az életben is, sokszor jön a kísértés, elkap
minket a hév, hirtelen nagy bátorságunk és erőnk lesz,-
legalábbis úgy érezzük- és szépen lassan, de biztosan rohanunk
a vesztünkbe. Rohannánk, ha nem jönne utánunk a mi jó
pásztorunk, és nem ragadná meg a grabancunk, és vezetne vissza a
közösséghez, ami a biztonságos otthonunk, lelki gyarapodásunk
áldott színtere. Legyen mindig a szívünkben az, hogy a mi jó
pásztorunk addig elment, hogy az életét adta értünk, hogy a mi
hűtlenségeikben, kóborlásainkban ne mi magunk kelljen áldozattá
válnunk. Hanem életünk legyen, örök életünk és boldogságunk.
Feladat
a hétre: Ha, még nincs
lelkivezetőm, ezen a héten felkeresek egy lelkiatyát,
lelkivezetőt, aki kíséri, segíti a lelki életem. Figyelek minden
utamra, és próbálom észrevenni, ha letérek a keskeny útról.