XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2019. január 14., hétfő

Január 14.


ApCsel 17,23-30               (Keressük az Istent)
Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek. A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodását, mintha szüksége volna valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy költőitek is mondják: „Mi is az ő nemzetségéből valók vagyunk.” Ha tehát az Isten fiai vagyunk, nem szabad azt gondolnunk, hogy az istenség aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz vagy a művészet, az emberi elme valamilyen alkotásához hasonló. Az Isten eddig szemet hunyt a tudatlanság kora felett, de most tudomására hozza az embereknek, hogy mindenütt meg kell térnie mindenkinek.

Az Isten keresése törvényszerűen van beleírva a szívünkbe. Pál meglepődve veszi tudomásul, hogy Athenban a görögök a mindenféle istenségnek szentelt oltárok mellett olyant is talált, mely az ismeretlen istennek szólt. Meghívást érzett arra, hogy a teremtő, mindenható Istenről beszéljen nekik, aki akarta az ember létezését, és azt, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk. Minden ember szívében ott van az Isten keresése. Már egy kisgyermeknek is van valamilyen elképzelése az Istenről, amit a szülei közvetítenek számára, akár hívők, akár nem. A magzat és csecsemő számára az anya az, akiben él, mozog és van. El sem tudja képzelni az életet nélküle. Számára ő az Isten. Később ennek a képnek át kell formálódnia. Le kell válnia szülei képéről, hiszen bármennyire tökéletesek legyenek is a szülők, csak töredékesen tükrözhetik vissza Isten valóságát, aki sokkal nagyobb náluk. Az emberbe bele van kódolva az Isten iránti szomjúság. Szt. Ágoston mondja: „magadnak teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned.” Nyugtalanságként jelentkezik. Ösztönösen érezzük, hogy léteznie kell annak, aki teljesen be tudja tölteni a szívünket. Léteznie kell a tökéletes boldogságnak, a mindent betöltő kapcsolatnak. A szerelemben átélhetjük azt a legmélyebb vágyat, hogy eggyé váljunk azzal, aki szeret minket, és akit szeretünk. Micsoda áldozatokat képes megtenni az ember azért a személyért, aki felé vonzódik, és akiről tudja, hogy őt végtelenül szereti. A mámorító egység röpke pillanata előíze és bizonyítéka annak a boldogságnak, ami csak az Istenben létezik, és aminek elérésére teremtve vagyunk. Hogyan ég bennem az Isten iránti vágy? Vajon engedem-e érvényesülni és meghatározni tetteimet? Engedem-e, hogy akár spontán módon imádságra indítsa a szívemet, vagy elfojtom elfoglaltsággal, fáradtsággal, mindenféle ürüggyel, ami miatt nem akarok időt szánni Istenre?
Feladat a mai napra: Elhatározom, mikor és mennyi időt szeretnék ma imádságban tölteni, és mindent megteszek azért, hogy ezt be is tartsam, (pl. kikapcsolom a telefont, nem hagyom elterelni a figyelmemet eszembe jutó teendők által…) és szívemnek teret adjak arra, hogy kifejezze bennem a vágyakozást Istenre.