XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2020. április 14., kedd

Április 12.


                ApCsel 10, 34a. 37-43; Kol 3, 1-4; Jn 20,1-9 
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.

Feltámadt Krisztus, alleluja! Valóban feltámadt az Úr, alleluja! – Így köszöntik egymást a keresztények húsvét hajnalán már ősidők óta. Micsoda ünnep ez a mai nap! Az Úr Jézus feltámadt a sírból, és ezzel végérvényesen megpecsételte Isten életet adó hatalma Jézus történetét. Nem a gyűlölet, sem az ítélkezés, sem az ember fanatizmusa és gonoszsága nem tud pontot tenni az ember életére. Pontot az Isten tesz. És ez a pont az maga az élet, mely már nem ismer halált, mely már átment a halálból az életbe, ahogy Jézus mondta Mártának: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.” (Jn 11, 25-26). Maga Jézus is megélte a halált, a sír csöndjét. De az Atya nem akarta őt örökre a sírban hagyni. A missziója, amiért jött, itt tudott csak beteljesülni. A halál segítségével le tudott menni az alvilágba, hogy onnan kiszabadítsa az örök életre az ott sínylődőket, - elsősorban Ádámot és Évát, az első emberpárt, aki által a bűn és a halál vált minden ember osztályrészévé, s így tehát a saját osztályrészévé is, hiszen ezt a teljes sorsközösséget választotta a megtestesüléssel, amikor emberré lett. Majd minden embert kiszabadított onnan. Jézus tudja, mit jelent megjárni az alvilág összes zugait. S nincs olyan pontja, amit nem érhetne el. De az Atya nem akarta otthagyni az alvilágban Szent Fiát. Feltámasztotta a sírból. Ezt látta meg Mária Magdolna, valamint Péter és János: látták az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Milyen elgondolkoztató, ahogy így gondosan összehajtotta a gyolcsokat. De a lényeg az, hogy már nincs a sírban. Örökre elhagyta a sírt, mert átment a halálból az életre. Micsoda reményt jelent ez mindannyiunk számára! Olyan Istenben hiszünk, aki előtt semmi sem idegen, az ember minden tapasztalatából szerzett saját magának is tapasztalatot, hogy fölemelje az embert, és megnyissa előtte az utat az Atyához: „Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6), mondja Jézus. Istennek semmi sem lehetetlen. A mi kudarcaik, elrontott életszakaszainkból is tud új életet támasztani. Csak engedem-e, hogy megkeressen engem, és merem-e rábízni az életem, hogy engem is elvezessen az élet teljességére?
Feladat a mai napra: A mai napon a szentmise után még egy darabig szemlélem az üres sírt, és elbeszélgetek Istennel mindazokról a gondolatokról és érzésekről, amiket kivált bennem.