Jn 11,25; 14,6 (Én vagyok az élet)
Jézus így folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet.
Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. „Én vagyok az út, az igazság és az
élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.
Szeretünk hasonlatokkal élni,
egyszerűbb megmagyarázni egy dolgot, és könnyebben megérthetünk valamit, amit
jó példával szemléltetni tudunk. Mai elmélkedésünk soraiban azonban
megtévesztő, a lényegről eltávolítja a figyelmünket, ha azt gondoljuk, Jézus
hasonlatnak vagy példának mondta e szavakat. Ezen részletben nem enged helyet bizonytalanságnak:
teljes hasonulást közöl. „Én vagyok a
feltámadás és az élet.“ Nem „mintha“, vagy „olyan, mint“. Élet. Feltámadás.
Út. Igazság. Jézus. Végtelenül egyszerűnek tűnik ez az azonosság, mégis, ha az
életről elmélkedünk, és ezt a jézusi átfedést figyelembe vesszük, nehéz
„fogást“ találni rajta. Miért fogalmaz Jézus ilyen kizárólagosan, ennyire
direkten? Vegyük számba saját életünkben azokat a pillanatokat, amikor az a
teljes érzésünk volt, hogy „most“ élünk igazán. Észre fogjuk venni, azoknak
mennyi köze van a szeretethez, örömhöz, Isten jelenlétéhez! Szerelmesnek lenni,
a természetben gyönyörködni, egy nagyot táncolni, gyermeket szülni, a csendben
apró rezdüléseket megfigyelni, fájdalmunkat valakivel megbeszélni – hétköznapi,
emberi dolgok ezek. Jézus élete sem volt ennél hivalkodóbb: csendes názáreti
élet, beszélgetések a barátokkal, sok-sok találkozás, vacsorák, majd utazások,
még több beszélgetés. Egy életvidám, nyitott, energikus, párbeszédre kész,
barátságos férfi életét élte közöttünk. És mégis! Teljes Isten is volt. A kettő
párbeszédben állt benne és egymást erősítette. Kívülre pedig egy hiteles,
koherens, ragyogó életet vetített ki. Ezért lehet Jézus számunkra is a Mester,
aki „az élet útjára tanítasz engem (Zs
16,11)“, egészen az Atya házáig.
Milyen lesz az a visszaröpülés,/amiről csak hasonlatok
beszélnek,/olyanfélék, hogy oltár, szentély,/kézfogás, visszatérés,
ölelés,/fűben, fák alatt megterített asztal,/hol nincs első és nincs utolsó
vendég/…/és mégis, hogyha valamit tudok,/hát ezt tudom, e forró folyosót,/e
nyílegyenes labirintust, melyben/ mind tömöttebb és mind tömöttebb/ és egyre szabadabb a tény, hogy
röpülünk. (Pilinszky J.: Egyenes labirintus)