ApCsel 17,23-30 (Keressük az Istent)
Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket,
ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos,
én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek. A világot s a benne
találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő
az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodását, mintha szüksége volna
valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az
egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk
idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte
kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne
élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy költőitek is mondják: „Mi is az ő
nemzetségéből valók vagyunk.” Ha tehát az Isten fiai vagyunk, nem szabad azt
gondolnunk, hogy az istenség aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz vagy a művészet, az
emberi elme valamilyen alkotásához hasonló. Az Isten eddig szemet hunyt a
tudatlanság kora felett, de most tudomására hozza az embereknek, hogy mindenütt
meg kell térnie mindenkinek.
Az Isten keresése törvényszerűen van beleírva a szívünkbe. Pál
meglepődve veszi tudomásul, hogy Athenban a görögök a mindenféle istenségnek
szentelt oltárok mellett olyant is talált, mely az ismeretlen istennek szólt.
Meghívást érzett arra, hogy a teremtő, mindenható Istenről beszéljen nekik, aki
akarta az ember létezését, és azt, hogy keressék
az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze
egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk. Minden ember szívében
ott van az Isten keresése. Már egy kisgyermeknek is van valamilyen elképzelése
az Istenről, amit a szülei közvetítenek számára, akár hívők, akár nem. A magzat
és csecsemő számára az anya az, akiben él, mozog és van. El sem tudja képzelni
az életet nélküle. Számára ő az Isten. Később ennek a képnek át kell
formálódnia. Le kell válnia szülei képéről, hiszen bármennyire tökéletesek
legyenek is a szülők, csak töredékesen tükrözhetik vissza Isten valóságát, aki
sokkal nagyobb náluk. Az emberbe bele van kódolva az Isten iránti szomjúság.
Szt. Ágoston mondja: „magadnak teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a
szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned.” Nyugtalanságként jelentkezik.
Ösztönösen érezzük, hogy léteznie kell annak, aki teljesen be tudja tölteni a
szívünket. Léteznie kell a tökéletes boldogságnak, a mindent betöltő
kapcsolatnak. A szerelemben átélhetjük azt a legmélyebb vágyat, hogy eggyé
váljunk azzal, aki szeret minket, és akit szeretünk. Micsoda áldozatokat képes
megtenni az ember azért a személyért, aki felé vonzódik, és akiről tudja, hogy
őt végtelenül szereti. A mámorító egység röpke pillanata előíze és bizonyítéka annak
a boldogságnak, ami csak az Istenben létezik, és aminek elérésére teremtve
vagyunk. Hogyan ég bennem az Isten iránti vágy? Vajon engedem-e érvényesülni és
meghatározni tetteimet? Engedem-e, hogy akár spontán módon imádságra indítsa a
szívemet, vagy elfojtom elfoglaltsággal, fáradtsággal, mindenféle ürüggyel, ami
miatt nem akarok időt szánni Istenre?
Feladat a mai napra: Elhatározom,
mikor és mennyi időt szeretnék ma imádságban tölteni, és mindent megteszek
azért, hogy ezt be is tartsam, (pl. kikapcsolom a telefont, nem hagyom
elterelni a figyelmemet eszembe jutó teendők által…) és szívemnek teret adjak
arra, hogy kifejezze bennem a vágyakozást Istenre.