Lk 15, 20-24
(Eléje sietett, a nyakába borult és
megcsókolta.)
Csakugyan
útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta
a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt:
Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy
fiadnak nevezz2Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a
legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára
sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és
vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.
Erre vigadozni kezdtek.
Megdöbbenek, amikor szemlélem, hogyan
viszonyul Jézus Atyjához, és milyen a kettőjük kapcsolata. Jézus így szólítja, Abba. (Mk 14, 36/Róm
8,15). Általában a gyerekek nevezik így édesapjukat (apuka). Jézus ugyanazzal a
bizalommal és meghittséggel fordul Jahve-Istenhez, ahogyan egy zsidó kisfiú
fordult édesapjához. Egyik zsidó sem merte így szólítani Jahvét. Isten pedig e
szavakkal fordul Jézushoz: „Ez az én
szeretett fiam, akiben kedvem telik… Őt hallgassátok…” (Mk 1,11)
A kettőjük közötti szeretet gyengéd, és
ugyanezt a szeretetet akarja megosztani velünk is, hiszen mi is a gyermekei
vagyunk: „gyermekei a Fiúban” (KEK 460.), és hozzá hasonlóan mi is bizalommal
mondhatjuk Istenünknek Abba, Atya! (SC 6 / Róm 8,15).
Elképzeléseinket szertefoszlatja Jézus,
amikor a tékozló fiú példabeszédében, mintegy röntgenképként tárja elénk Isten
szívét; a gyermekei iránti mélységesen irgalmas, határtalan szeretetét. Az
Atyaisten most is így szeret téged, minket; nem kopott meg a szeretete, ahogyan
az emberi – házastársak, szülő-gyermek közötti – szeretettel néha előfordul.
Isten irántad való szeretete, segít bennünket abban, hogy Jézushoz hasonlóan
gyermekekként és testvérként éljünk.
Feladat a mai napra: Ma, ennek az evangéliumi résznek a
szemlélésekor, hagyjuk, hogy az Atyaisten kifejezze érzéseit irántunk. És
kiáltsunk fel: Abba, Atyánk! Ezen a napon gyermekeink, rokonaink… rajtunk
keresztül tudják megtapasztalni ezt a szeretetet.