XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. április 30., vasárnap

Április 30.



Apcsel2,14.22-28; 1 Pét 1,17-21; Lk 24,13-35
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Annyira jellemző ránk, hogy amíg el vagyunk foglalva a saját elképzeléseink megvalósulatlansága okozta szomorúsággal, észre sem vesszük, hogy maga Isten van mellettünk. Csak utólag jövünk rá, hogy „lángolt a szívünk”. A tanítványok kitartanak a saját forgatókönyvük mellett, továbbra is Izrael politikai függetlensége vonzatában gondolkoznak, ezért mérhetetlen a csalódásuk, hiszen Jézus meghalt, és így ez lehetetlenné vált. S ez a szomorúságuk mintegy fátylat von a szemük, szívük elé. Az evangélium nem jelöli meg a két tanítvány személyét, de feltételezhető, hogy Jézus nyilvános működése alatt sok időt töltöttek vele, három évig kísérték, együtt étkeztek, beszélgettek, bejárták a környező helyeket, hallgatták őt. Valószínűleg az elfogatása előtt is még találkoztak vele. S vasárnap már nem ismerik fel, amikor hozzájuk csatlakozik az úton. Sem külsejéről, sem személyiségéről, sem beszédjéről, sem tanításáról, ahogy magyarázza az írásokat. Csak amikor asztalhoz ülnek, nyílik meg a szemük. Figyeljük meg, hogy Jézus az út során nem háborodik fel lelki vakságukon, hanem türelemmel magyaráz, kísér, velük marad egészen addig, amíg felmelegszik a szívük, és eljutnak arra a pontra, ahol készen állnak őt feltámadt valóságában látni. Számukra ez a kenyértörés volt, Tamásnál a sebek megérintése, másoknál elég volt csupán a tény, hogy újra látták. Bár gyakran csak sejtjük, vagy reméljük, hogy Isten velünk van, Jézus mindnyájunknál előkészíti, ápolja és kivárja ezt a pillanatot, személyre szabottan. Ez a találkozás a Feltámadottal pedig aktívvá tesz: az emmauszi tanítványok „még abban az órában útra keltek ”, Mária Magdolna „elment, és hírül vitte a tanítványoknak”(Jn 20,18), sőt, „nagy félelemmel és örömmel futottak” (Mt 28,8), és „A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket” (Mt 28,16).
Feladat a mai napra: Mi akadályoz meg engem abban, hogy felismerjem, Jézus  mellettem gyalogol, kísér, tanít? Kérem őt, hogy segítsen tudatosítani ezt magamban, és Őt így magamhoz venni a szentáldozásban.