Jób 42,1-6.10 (Az Úr igéje értelmet ad a szenvedésnek)
Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: Most már tudom,
hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam
tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. [Hallgass meg
hát, kérlek! Beszélni szeretnék! Kérdezni akarlak, világosíts fel!] Azelőtt
csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért
visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban! Az Úr jobbra fordította Jób
sorsát, mivel imádkozott barátaiért, és amije csak volt Jóbnak, azt
megkétszerezte.
Hány olyan helyzet ér bennünket, amely erősen elgondolkodtat minket
azon, hogy életünknek vajon van-e még egyáltalán értelme? A munkahely
elveszítése, a házasság felbomlása, egy betegség, egy fontos személy
elvesztése, egy természeti csapás,... sokszor erősen megingatja a talajt a
lábunk alatt. Valaminek vagy valakinek elvesztésével mély gyászt érzünk,
fájdalommal tölt el, mert hiányzik nekünk. De vajon képesek vagyunk-e túljutni
az elvesztés fájdalmán, vagy azt gondoljuk, hogy ezentúl már semminek sincsen
értelme? Egy ilyen helyzetben találta magát Jób. Mindent elveszített, amije
csak volt: gyermekeit, állatállományát, pajtáit, sőt még saját egészségét is.
Egy napról a másikra óriási csapás érte őt, bár a szentírás szavai szerint igaz
ember volt. Joggal kérdezhetjük: Isten miért engedte ezt meg? Jób könyvének
elején olvashatjuk, hogy Isten elbeszélget a sátánnal: „Felfigyeltél-e
szolgámra, Jóbra? Mert nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen, derék ember,
féli az Istent és kerüli a rosszat.” (Jób 1,8). A sátán azt felelte az
Úrnak, „csak nyújtsd ki egyszer a kezedet és nyúlj hozzá egész vagyonához!
Szavamra, szemtől szemben fog majd káromolni!” Az Úr erre azt mondta a sátánnak:
„Nos, kezedbe adom mindenét, amije van. Csak rá magára nem szabad rátenned a
kezed.” Erre a sátán eltávozott az Úr színe elől (Jób 1,11-12). Úgy tűnik
Isten együttműködött a sátánnal. De nem így van. Megengedi ugyan a sátánnak,
hogy bármivel sújtsa Jóbot, de igazából azt akarja neki bebizonyítani, hogy Jób
tényleg igaz ember. És válaszából kiderül, hogy mekkora tisztelettel és
bizalommal van Jób iránt. Jób borzalmasan szenved. Nem érti a helyzetet, nem
tud megvigasztalódni, de nem vétkezik az Isten ellen, nem káromolja őt.
Jób ekkor
fölkelt, megszaggatta ruháját és megnyírta fejét, a földre borult és
imádkozott. Így szólt: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul
térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,20-21). Micsoda hite van Jóbnak! S amikor jöttek a barátai, és
azzal vádolták Jóbot, hogy bizony vétkezett az Úr ellen, hiszen azért kapta
ezeket a csapásokat, akkor sem ingott meg a hite és bizalma az Istenben. Végül
maga az Isten szólt hozzá, és Jób felismerte Isten szavában, hogy az Isten
mindenható, mindent megtehet. Isten az életünk ura. Vannak dolgok, amelyek
azért történnek, mert általuk bizonyíthatjuk az Úrnak, hogy tényleg szeretjük
őt. Mert könnyű a jóban mondogatni az Úrnak, hogy szeretjük őt és mindent
megtennénk érte. Csak a rosszban derül ki, hogy valóban erőt tudunk-e meríteni
hitünkből, és szilárdan kitartani az Istenbe vetett bizalmunkban. Isten arra
vágyik, hogy hitünk és szeretetünk igaz legyen és örökre magához ölelhessen
minket. Istennek tetszett Jób alázatos és imádságos magatartása, és ezért
felemelte őt és kétszeresen megadta neki, amit elveszített. Életünk nem veszíti
el értelmét azáltal, hogy összeomlik az, ami eddig kitette az életünket.
Életünknek mindig van értelme! Mert az egyetlen fontos, hogy azzal, amit élünk
és szenvedünk, teljesen igazzá és tisztává váljon bennünk az Isten és az
emberek iránti szeretetünk.
Feladat a mai napra: Milyen pontok vannak az életemben, ahol az Isten
ellen háborgok? Istenben keresem az értelmét és bizalommal belenyugszom
akaratába.