Testvérek!
Ábrahám nemzetségének fiai és ti istenfélők! Ennek az
üdvösségnek a híre nekünk szólt. De Jeruzsálem lakói és
vezetői nem ismerték el, hanem ítéletükkel beteljesítették a
próféták szavát, amelyet szombatonként mindig felolvasnak. Bár
semmi halált érdemlő bűnt nem tudtak róla, mégis halálát
kérték Pilátustól. Miután így minden beteljesedett, amit róla
írtak, levették a keresztfáról és sírba tették. De Isten
feltámasztotta a halálból, s ő több napon át megjelent azoknak,
akik vele jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek most
tanúskodnak mellette a nép előtt. Így mi azt az ígéretet
hirdetjük nektek, melyet az Isten az atyáknak tett, amint azt ő
utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a
második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek.
Minden
gyermekben van egy ősbizalom a szülei iránt, egy olyan erős hit,
amit soha nem lehet, legalábbis egy ideig, nem lehet megrendíteni.
Egy gyermek, aki felmászik a mászóka tetejére, és már csak
akkor kiált, hogy apa kapj el, amikor már elrugaszkodott és a
levegőben van, és ragyogó arccal, bizalommal teli mosollyal repül
az édesapja felé. Szegény édesapja pedig azt sem tudja, hogyan
rohanjon, hogy elkapja az ő gyermekét és az ne törje össze
magát. Úgy gondolom, hogy talán kicsit hasonló a hit, egy
ősbizalomnak kell lenni a szívünkben, amikor rábízzuk magunkat
Istenre, aki persze, már számtalanszor bizonyította, hogy a
nyomunkban van, és a kellő pillanatban elkap, mielőtt komolyabban
megsérülnénk, vagy a vesztünkbe rohannánk. Ahogy egy gyermek sem
marad örökre gyermek, úgy a keresztényeknek is folyton növekedni,
erősödni kell a hitben és Isten iránti bizalomban, bölcsességben,
szeretetben. Ez a fejlődés el kell, hogy vezessen minket arra a
pontra, amikor már nagykorúak leszünk a keresztény életben,
hitben. Ezen a ponton nem szabad megrekedni, talán sokaknak nem
könnyű a keresztény nagykorúság, de ahogyan az üdvösség híre
nekünk szól, pontosan úgy kell tanúskodnunk a megfeszített és
feltámadt Jézus Krisztusról, a nép előtt, a kortársaink előtt,
a családunk előtt, a barátaink előtt. Fontos, hogy mindig legyünk
tudatában tanítványságunknak, és felelősségünknek. Akiket
gyermekként kereszteltek nem emlékezhetnek rá, de természetesen
attól még igaz, hogy minden megkereszteltnek hivatása, hogy
tanúságtevő legyen, komoly hivatása, amit nem lehet félvállról
venni, hogy hithirdető legyen, hogy misszionárius legyen. Nem kell
ahhoz távoli tájakra utaznunk, hogy ezt a hivatásunkat betöltsük,
helyben, a közvetlen életterünkben találunk magunknak feladatot
bőségesen. Éljük meg ezt a küldetésünket, töltsük be ezt a
szép hivatásunkat!
Feladat
a mai napra: Tudatosítom
magamban keresztény küldetésemet. Feltérképezem a lakóhelyemen,
hogy kihez vihetem el az evangélium üzenetét, és betöltöm
hivatásom.