Március 3.

Jn 19,1-9

Erre Pilátus előhozatta Jézust és megostoroztatta. A katonák töviskoszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Aztán elé járultak, és így gúnyolták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Majd arcul ütötték. Pilátus ismét kiment, és így szólt hozzájuk: „Nézzétek, elétek vezetem. Értsétek meg: nem találom semmiben sem bűnösnek.” Jézus töviskoronával, bíborpalástban jött ki. Pilátus rámutatott: „Íme, az ember!” Mihelyt meglátták, a zsidók és a szolgák elkezdtek kiabálni: „Keresztre vele, keresztre vele!” Pilátus ismét szabadkozott: „Vigyétek el és feszítsétek meg ti! Én nem találom bűnösnek.” De a zsidók nem tágítottak: „Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” Ennek hallatára Pilátus még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézustól: „Honnan való vagy?”

A héten ezen a jeleneten elmélkedtünk különféle megközelítésből: A töviskoronával és bíborpalásban elővezetett Jézusról, akire Pilátus így mutatott rá: „Ecce homo” - „Íme, az ember!” Jézusban megláthattuk az ember vonásait. Mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve (vö. Zsid 2,17), Hogy feltárja az embernek magát az embert, és megmutassa magasztos hivatását”.

A mai napon szemléljük még egy kicsit ezt a jelenetet. Egy nagyon érdekes dolog játszódik le: Amikor Pilátus rámutat Jézusra, a zsidók és a szolgák a kereszthalálát követelik: „mert Isten Fiává tette magát!” Tudjuk, hogy Jézus nem Isten fiává tette magát, hanem az is volt. (Mi sem Isten gyermekeivé tesszük magunkat, hanem azok is vagyunk). Ennek hallatára Pilátus még jobban megijedt. És megkérdezte Jézustól: „Honnan való vagy?” A világ fiai számára félelmetesek Isten igaz gyermekei. Félelmetesek, mert életük mély misztérium számukra és mert az igazság tükrei. Kétféle reakciót válthatnak ki az emberekből: megtérést és Krisztus követését, vagy elfordulást és még több bűnt. Talán még fülünkben csengenek az agg Simeon szavai: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak” (Lk 2,34). Ugyanígy van a mi életünkkel is. De a kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett. (Zsolt 118,22). Ez a mi reményünk!

Feladat a mai napra: Ma hálatelt szívvel élek azért, hogy Isten gyermeke lehetek.

Március 2.

Jn 6,3-15

Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt azért kérdezte, mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit fog végbevinni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” - felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Azon a részen sok fű volt. Letelepedtek hát, s csak a férfiak voltak szám szerint ötezren. Jézus ekkor kezébe vette a kenyeret, hálát adott és kiosztotta a letelepedett embereknek, s ugyanígy a halból is adott, amennyit csak akartak. Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba.” Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.

Jézusban megláthatjuk azt, aki minden szituációt az Atyával tudott megbeszélni és állhatatos tudott maradni a kísértésben. A mai idézet a csodálatos kenyérszaporításról szól, Jézus egyik legnagyobb csodáját teszi, és ebben a csodában kinyilatkoztatja a gondviselő Atyát, aki táplálni akarja népét. Mai keresztény fülünkben a történetet rögtön összekapcsoljuk a szentmisével, az Eucharisztiával. A legcsodálatosabb táplálék maga Jézus, aki saját testét és vérét adja nekünk ételül, italul. Az emberek fölfedezték benne a prófétát, akinek el kell jönnie a világba. A várva várt Messiást, aki helyre állít majd mindent. Erőszakkal királlyá akarták őt tenni. Hiszen a Messiás majd földi hatalommal fog rendelkezni, és kiszabadítani a zsidó népet a megszálló hatalomtól, helyre fogja állítani Dávid királyságát. De Jézus nem ezért jött. Messiás, de a szabadulást nem királyi hatalommal hozza meg. Amikor észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül. Visszavonult imádkozni. Újra a sátán kísértése volt ez, (vö. Lk 4,6-7) de az imádság által tiszta és állhatatos tudott maradni azon az úton, amit az Atya neki szánt. Vajon képesek vagyunk-e megállni, és az Atyával átbeszélni a teendőket, amikor mások hatalmaskodni akarnak fölöttünk, vagy a társadalom sodrásába keveredünk? Mit jelent egy istenellenes társadalomban Isten mellett kiállnunk? Jézus rámutat életével arra, hogy erre képesek vagyunk. Az ember méltóságának lényeges alkotóeleme a belső szabadság, mely a teljes Istenre hallgatásból fakad.

Feladat a mai napra: Ma különösképpen az állhatatosságot gyakorlom.

Március 1.

Jn 16,32

Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.

Az emberi élet egyik legsúlyosabb valósága a magány, a magára hagyottság. Bár individualisták vagyunk, mégis társadalmi lények vagyunk, szükségünk van az egyedüllét és a társaság közti egyensúlyra. Vannak azonban pontok az életünkben, ahol magunkra maradunk, ahova senki sem tud elkísérni minket, amit senkivel nem oszthatunk meg. Még a hozzánk legközelebb álló emberek, családtagjaink, házastársunk, gyermekeink, lelki vezetőink, még legjobb barátaink sem tudják átélni velünk, amit sokszor a lelkünk mélyén élünk és küzdünk. Igazi fájdalmunk, halálunk el van rejtve előlük. Jézus ismeri ezt a magányt. Amikor az ítélőszék előtt álló vagy keresztre feszített Jézusra tekintünk, egy magára hagyott embert láthatunk magunk előtt. A tanítványai elhagyták, amint maga mondta: szétszéledtek, ki-ki ment a maga útjára. Csak páran kísérték messziről. Keresztje alatt csak édesanyja, Mária, János és Mária Magdolna volt ott. De vajon megértették, hogy Jézus min megy keresztül, mit szenved, mit jelent számára meghalni? Vajon felfogták Jézus felkiáltását: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Nem Jézus volt az, aki azt mondta, hogy sosincs egyedül, mert az Atya vele van, akkor hogyan tudja mondani, hogy Isten elhagyta őt? Nehéz ezt felfogni. Talán pont Jézus felkiáltásában fejeződik ki az ember magányának legmélyebb misztériuma: a bűntől való megátalkodottság és a szentség közt tátongó, szinte végtelen szakadék. És Jézus, aki szent volt, aki egy volt az Atyával (vö. Jn 10,30), megtapasztalta az ember elszakadását az Istentől, amikor bűneinket magára vette. Nem ő szakadt el Istentől, hanem azáltal, hogy „gonoszságaikat magára vállalta” (Iz 53,11), átélte teljes mértékben a bűn, az Istentől való elszakadtság, a kárhozat mérhetetlen súlyát és fájdalmát. És mégse volt egyedül. Maga mondta: mert az Atya velem van. Az Atya közelsége pedig kifejeződik Jézus csodálatos imájában: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23,34). És rövidesen halála előtt felkiáltotta: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46). Kihez tudna felkiáltani, ha nincs ott senki? Milyen nehéz nekünk elviselnünk azokat a pillanatokat, amikor úgy érzzük, hogy Isten elhagyott minket. Pedig nem hagyott el! A gond ott van, hogy belecsavarodtunk fájdalmunkba, gondjainkba, elveszítettük bizalmunkat, egyedül akartuk megoldani és a hullámok összecsaptak a fejünk fölött. Sokszor képtelenek vagyunk erre a bizalmi lépésre: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Pedig erre hív minket Jézus: „Bízzál! Sosem vagy egyedül, mert az Atya veled van!” Ebben a közelségben van az üdvösség.

Feladat a mai napra: Bensőleg megtapasztalt magányomat megosztom Istennel.