XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2013. december 30., hétfő

December 30.



Kiv 32,1-14                        (A bálványimádás)

A nép látta, hogy Mózes késik lejönni a hegyről, azért összegyűlt Áron körül és követelőzött: „Készíts nekünk egy istent, amely előttünk jár. Nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból.” Áron így válaszolt: „Szedjétek le az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléről és hozzátok ide.” Az egész nép leszedte füléről az aranyfüggőket és Áronhoz vitte. Ő átvette a kezükből, összeolvasztotta és aranyborjút öntött belőle. Azok így kiáltoztak: „Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.” Mikor Áron ezt látta, oltárt épített előtte és kijelentette: „Holnap az Úr ünnepe lesz.” Másnap reggel korán fölkeltek, égőáldozatot és közösségi áldozatot mutattak be. Az egész nép letelepedett enni és inni, azután újra fölkeltek és mulatoztak. Az Úr így szólt Mózeshez: „Siess, menj le, mert vétkezett a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták, áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek: Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.” Az Úr még ezt mondta Mózesnek: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé.” Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent, s így szólt: „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy hatalommal és erős kézzel hoztál ki Egyiptomból? Az egyiptomiak nemde megállapítanák: csalárdul kivezette őket, hogy a hegyek között megölje és eltörölje a föld színéről? Lohadjon le tehát haragod és vond vissza a csapást, amellyel a népet sújtani akarod. Gondolj Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, a szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: utódaitokat úgy megsokasítom, mint az ég csillagait, s azt az egész földet, amelyről beszéltem, utódaitoknak adom, hogy az övék legyen örökre.” Erre az Úr visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.

Az első parancsolat elítéli a politeizmust. Megköveteli az embertől, hogy ne higgyen más istenekben, csak Istenben, hogy ne tiszteljen más istenségeket, csak az Egyetlent. A Szentírás állandóan fölszólít, hogy vessük el a bálványokat, melyek "ezüstből és aranyból emberi kéznek alkotásai", melyeknek van "szájuk és nem szólanak, van szemük és nem látnak". Ezek a semmi bálványok megsemmisítik az embert: "Legyenek hozzájuk hasonlók, kik ezeket csinálják, és akik azokban bíznak" (Zsolt 115,4--5.8). [Vö. Iz 44,9--30; Jer 10,1--16; Dán 14,1--30; Bár 6; Bölcs 13,1--15,19.] Ezzel szemben Isten az "élő Isten" (Józs 3,10), [vö. Zsolt 42,3] aki éltet és beavatkozik a történelembe. (KEK 2112). A bálványimádás nemcsak a pogányság hamis kultuszait jelenti. A hit állandó kísértése marad. Annak istenítése, ami nem Isten. Mindig bálványimádásról van szó, amikor az ember Isten helyett teremtményt imád és tisztel, legyen szó istenekről vagy démonokról (például sátánizmus), hatalomról, gyönyörről, fajról, ősökről, államról, pénzről stb. "Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak" -- mondja Jézus [Mt 6,24]. Sok mártír halt meg, mert nem volt hajlandó imádni a "vadállatot", [vö. Jel 13—14]. S még a színlelt kultuszát is elutasították. A bálványimádás elutasítja Isten kizárólagos uralmát; ezért összeegyeztethetetlen az Istennel való közösséggel [vö. Gal 5,20; Ef 5,5]. (KEK 2113). Az emberi élet az Egyetlen imádásában válik egységessé. A parancsolat, hogy az egyetlen Istent imádjuk, egyszerűvé teszi az embert és megóvja a határtalan szétszóródástól. A bálványimádás az ember veleszületett vallásos érzésének eltorzulása. Bálványimádók azok, "akik az Istentől a lélekbe vésett istenfogalmat nem Őrá, hanem bármi másra alkalmazzák". [Órigenész, Contra Celsum 2]. (KEK 2114). A mai szentírási idézet rámutat a bálványimádás súlyosságára. Különös pikantériája a dolognak, hogy a nép pont azután készítteti az aranyborjút, miután Isten szövetséget kötött vele, kihirdette parancsolatait, Áront pappá szentelte, meghatározta a kultusz egyes részleteit, s csupán azért, mert Mózes túl sokáig maradt fenn a hegyen, türelmetlené vált a nép, megfeledkezett mindenről, ami előtte történt, és olyan istent kívánt magának melyet láthatnak, és kezükkel tapinthatnak. Áron pedig mindebben kezesük és elöljárójuk volt, pedig tőle várhatta volna el, hogy közben jóra inti a népet. Csodálkozunk azon, hogy Isten haragra gerjed, amikor mi is vérig sértődnénk, ha ez velünk megtörténne? Micsoda kiábrándulást okoz, ha megcsal minket az, akivel összekötöttük az életünket, akit magunkénak tekintünk! Miért gondolnánk azt, hogy Isten elnézi nekünk azt, ha a vagyon, a hatalom, a báj, a karrier, valamilyen ideológia, vagy akár saját családtagjaink elfoglalják az Ő helyét? Szükséges a helyes sorrend és bánásmód, és az Isten iránt tanúsított teljes bizalom, hogy Ő mindezzel megajándékoz minket, ha Őt helyezzük életünk első helyére.
Feladat a mai napra: Isten előtt őszintén megfontolom, hogy milyen helyet foglal el életemben a munka, a családom, a hobbijaim, az imádság, a szentmise, maga az Isten? Hogyan tudnék úgy változtatni a sorrenden, hogy Isten kerüljön az első helyre?