Kiv 32,1-14 (A bálványimádás)
A nép látta, hogy Mózes késik lejönni a hegyről,
azért összegyűlt Áron körül és követelőzött: „Készíts nekünk egy istent, amely
előttünk jár. Nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott bennünket
Egyiptomból.” Áron így válaszolt: „Szedjétek le az aranyfüggőket feleségeitek,
fiaitok és leányaitok füléről és hozzátok ide.” Az egész nép leszedte füléről
az aranyfüggőket és Áronhoz vitte. Ő átvette a kezükből, összeolvasztotta és
aranyborjút öntött belőle. Azok így kiáltoztak: „Izrael, ez a te istened, aki
kihozott Egyiptomból.” Mikor Áron ezt látta, oltárt épített előtte és
kijelentette: „Holnap az Úr ünnepe lesz.” Másnap reggel korán fölkeltek,
égőáldozatot és közösségi áldozatot mutattak be. Az egész nép letelepedett enni
és inni, azután újra fölkeltek és mulatoztak. Az Úr így szólt Mózeshez: „Siess,
menj le, mert vétkezett a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az
útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták,
áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek: Izrael, ez a te istened, aki
kihozott Egyiptomból.” Az Úr még ezt mondta Mózesnek: „Látom jól, hogy
keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el
őket, és téged teszlek nagy néppé.” Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az
Istent, s így szólt: „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy
hatalommal és erős kézzel hoztál ki Egyiptomból? Az egyiptomiak nemde
megállapítanák: csalárdul kivezette őket, hogy a hegyek között megölje és
eltörölje a föld színéről? Lohadjon le tehát haragod és vond vissza a csapást,
amellyel a népet sújtani akarod. Gondolj Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, a
szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: utódaitokat úgy
megsokasítom, mint az ég csillagait, s azt az egész földet, amelyről beszéltem,
utódaitoknak adom, hogy az övék legyen örökre.” Erre az Úr visszavonta a
csapást, amellyel népét megfenyegette.
Az első parancsolat elítéli a politeizmust. Megköveteli az embertől, hogy
ne higgyen más istenekben, csak Istenben, hogy ne tiszteljen más istenségeket,
csak az Egyetlent. A Szentírás állandóan fölszólít, hogy vessük el a
bálványokat, melyek "ezüstből és aranyból emberi kéznek alkotásai",
melyeknek van "szájuk és nem szólanak, van szemük és nem látnak".
Ezek a semmi bálványok megsemmisítik az embert: "Legyenek hozzájuk
hasonlók, kik ezeket csinálják, és akik azokban bíznak" (Zsolt
115,4--5.8). [Vö. Iz 44,9--30; Jer 10,1--16; Dán 14,1--30; Bár 6; Bölcs
13,1--15,19.] Ezzel szemben Isten az "élő Isten" (Józs 3,10), [vö.
Zsolt 42,3] aki éltet és beavatkozik a történelembe. (KEK 2112). A
bálványimádás nemcsak a pogányság hamis kultuszait jelenti. A hit állandó
kísértése marad. Annak istenítése, ami nem Isten. Mindig bálványimádásról van
szó, amikor az ember Isten helyett teremtményt imád és tisztel, legyen szó
istenekről vagy démonokról (például sátánizmus), hatalomról, gyönyörről,
fajról, ősökről, államról, pénzről stb. "Nem szolgálhattok Istennek és a
Mammonnak" -- mondja Jézus [Mt 6,24]. Sok mártír halt meg, mert nem volt
hajlandó imádni a "vadállatot", [vö. Jel 13—14]. S még a színlelt
kultuszát is elutasították. A bálványimádás elutasítja Isten kizárólagos
uralmát; ezért összeegyeztethetetlen az Istennel való közösséggel
[vö. Gal 5,20; Ef 5,5]. (KEK 2113). Az emberi élet az Egyetlen imádásában
válik egységessé. A parancsolat, hogy az egyetlen Istent imádjuk, egyszerűvé
teszi az embert és megóvja a határtalan szétszóródástól. A bálványimádás az
ember veleszületett vallásos érzésének eltorzulása. Bálványimádók azok,
"akik az Istentől a lélekbe vésett istenfogalmat nem Őrá, hanem bármi
másra alkalmazzák". [Órigenész, Contra Celsum 2]. (KEK 2114). A
mai szentírási idézet rámutat a bálványimádás súlyosságára. Különös
pikantériája a dolognak, hogy a nép pont azután készítteti az aranyborjút,
miután Isten szövetséget kötött vele, kihirdette parancsolatait, Áront pappá
szentelte, meghatározta a kultusz egyes részleteit, s csupán azért, mert Mózes
túl sokáig maradt fenn a hegyen, türelmetlené vált a nép, megfeledkezett mindenről,
ami előtte történt, és olyan istent kívánt magának melyet láthatnak, és
kezükkel tapinthatnak. Áron pedig mindebben kezesük és elöljárójuk volt, pedig
tőle várhatta volna el, hogy közben jóra inti a népet. Csodálkozunk azon, hogy
Isten haragra gerjed, amikor mi is vérig sértődnénk, ha ez velünk megtörténne?
Micsoda kiábrándulást okoz, ha megcsal minket az, akivel összekötöttük az
életünket, akit magunkénak tekintünk! Miért gondolnánk azt, hogy Isten elnézi
nekünk azt, ha a vagyon, a hatalom, a báj, a karrier, valamilyen ideológia,
vagy akár saját családtagjaink elfoglalják az Ő helyét? Szükséges a helyes
sorrend és bánásmód, és az Isten iránt tanúsított teljes bizalom, hogy Ő
mindezzel megajándékoz minket, ha Őt helyezzük életünk első helyére.
Feladat a mai napra: Isten előtt őszintén megfontolom, hogy milyen
helyet foglal el életemben a munka, a családom, a hobbijaim, az imádság, a
szentmise, maga az Isten? Hogyan tudnék úgy változtatni a sorrenden, hogy Isten
kerüljön az első helyre?