Lk 24,13-29 (Azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy él.)
Ketten közülük még aznap elindultak egy
Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra
feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer
csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt
felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?”
Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá
fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt
ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” -
kérdezte. „A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas
tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai
kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő
meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz,
még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a
sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy
angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan
szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok
jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen
nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett
elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve
az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben
odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De
marasztalták: „Maradj velünk.”
Az emmauszi tanítványok útközben
elbeszélgettek egymással mindazokról az eseményekről, amelyek Jeruzsálemben
Jézussal történtek. Arról is beszámoltak, amit a hozzájuk tartozó asszonyok
mondtak nekik, „hogy
angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él.” Az asszonyok híre nem
hozott változást a két tanítvány életébe. Az, hogy mások elbeszélik, hogy a
feltámadt Krisztussal találkoztak, nem mindig jelent valamit számunkra. A
válasz, a segítség, amelyet felkínálnak nekünk, csak akkor igazi segítség,
amikor hittel elfogadjuk vagy személyesen megtapasztaljuk. Az emmauszi
tanítványoknak is erre volt szükségük. Addig nem hittek az asszonyok szavaiban,
ameddig személyesen nem tapasztalták, hogy él. Hogyan jutottak ehhez a felismeréshez?
Nem a látásból, - hiszen a szemükkel nem ismerték fel Jézust -, hanem azáltal,
hogy Jézus megmagyarázta nekik az írásokat és egy konkrét gesztuson keresztül,
a kenyértörésen keresztül. Számunkra is ez az út, amelyen eljuthatunk a
feltámadás megtapasztalásához. Nekünk is így kell kísérnünk másokat, hogy
találkozzanak a feltámadt Krisztussal: hogy magyarázzuk a Szentírást és
életünkkel, konkrét gesztusokkal tanúságot teszünk a szeretetről. Nem tudjuk,
milyen összefüggésben áll Mária az emmauszi eseménnyel. Biztos, hogy Mária
ugyanezt a folyamatot átélte az angyal hírüladásakor és utána még oly sokszor:
hogy Isten szavát elfogadva, életté lett benne Isten igéje, azaz Jézus. Jézus
feltámadása után megértette, hogy Jézus most minden emberben akar maradni,
élni. Ami vele történt, most minden emberrel megtörténhet, hogy Jézus éljen
benne. Milyen jó, hogy Mária elkísér bennünket hit útján és buzdít minket:
„Engedd, hogy Jézus magyarázza neked a Szentírást addig, ameddig választ kapsz
konkrét élethelyzetre, és életedben a feltámadt Krisztussal találkozol.”
Feladat a mai napra: Átgondolom,
melyik „emmauszi úton” jártam, és hogyan ismertem fel Jézust, aki velem járt.