XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2016. március 30., szerda

Március 30.



Lk 24,13-29                       (Azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy él.)
Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.”  „Micsoda?” - kérdezte. „A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk.”

Az emmauszi tanítványok útközben elbeszélgettek egymással mindazokról az eseményekről, amelyek Jeruzsálemben Jézussal történtek. Arról is beszámoltak, amit a hozzájuk tartozó asszonyok mondtak nekik, „hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él.” Az asszonyok híre nem hozott változást a két tanítvány életébe. Az, hogy mások elbeszélik, hogy a feltámadt Krisztussal találkoztak, nem mindig jelent valamit számunkra. A válasz, a segítség, amelyet felkínálnak nekünk, csak akkor igazi segítség, amikor hittel elfogadjuk vagy személyesen megtapasztaljuk. Az emmauszi tanítványoknak is erre volt szükségük. Addig nem hittek az asszonyok szavaiban, ameddig személyesen nem tapasztalták, hogy él. Hogyan jutottak ehhez a felismeréshez? Nem a látásból, - hiszen a szemükkel nem ismerték fel Jézust -, hanem azáltal, hogy Jézus megmagyarázta nekik az írásokat és egy konkrét gesztuson keresztül, a kenyértörésen keresztül. Számunkra is ez az út, amelyen eljuthatunk a feltámadás megtapasztalásához. Nekünk is így kell kísérnünk másokat, hogy találkozzanak a feltámadt Krisztussal: hogy magyarázzuk a Szentírást és életünkkel, konkrét gesztusokkal tanúságot teszünk a szeretetről. Nem tudjuk, milyen összefüggésben áll Mária az emmauszi eseménnyel. Biztos, hogy Mária ugyanezt a folyamatot átélte az angyal hírüladásakor és utána még oly sokszor: hogy Isten szavát elfogadva, életté lett benne Isten igéje, azaz Jézus. Jézus feltámadása után megértette, hogy Jézus most minden emberben akar maradni, élni. Ami vele történt, most minden emberrel megtörténhet, hogy Jézus éljen benne. Milyen jó, hogy Mária elkísér bennünket hit útján és buzdít minket: „Engedd, hogy Jézus magyarázza neked a Szentírást addig, ameddig választ kapsz konkrét élethelyzetre, és életedben a feltámadt Krisztussal  találkozol.”
Feladat a mai napra:  Átgondolom, melyik „emmauszi úton” jártam, és hogyan ismertem fel Jézust, aki velem járt.