XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. április 18., kedd

Április 18.



Jn 20,11-18                       („Mária!”)

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabboni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához, Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.

Mária Magdolna számunkra egy nagyon rokonlélek. Akik átélték szeretteinek, jó barátainak elvesztését könnyen beleélhetik magukat abba, hogy mit jelenthetett Mária Magdolnának Jézus elvesztése. Nagyon közeli jó barátja és mestere lehetett. Talán a legfontosabb személy életében. Elkísérte Jézust missziós útjain, végig járta vele a keresztutat és ott volt állt mellette, amikor meghalt, és most visszajár a sírhoz. Nagyon nehéz lehet neki elengedni és feldolgozni ezeket a súlyos eseményeket. Mély gyászban van, sír. Talán a könnyek segíthetnek neki, kimosni a lelkéből a sok gonoszságot és fájdalmat, amit látott Jézus passiójában, és ami ellen nem tehetett semmit. Neki is végig kellett szenvednie. Mária még nem tudja, hogy Jézusnak fel kell támadnia. Számára úgy tűnik, hogy itt a sírnál ért véget a történet. A teljes elkeseredettség jellemzi őt. Valami benne nem akarja elengedni Jézust, ragaszkodik hozzá, még a holttestéhez is. De talán pont ez a ragaszkodás teszi lehetővé a találkozást. Jézus vele találkozik először az összes tanítvány közül! Mária akkor ismeri fel Jézust, amikor őt a nevén szólítja: „Mária!” És benne megismeri a jó pásztor hangját, aki ismeri juhait és néven szólítja őket (vö. Jn 10,2-4). Bármennyire legyen súlyos is az elkeseredettségünk, de nekünk is van egy érzékünk a jó pásztor hangjára. Megismerjük őt, amikor nevünkön szólít, mert ilyen szeretően senki sem szólít meg minket, csak ő. Megszólítása a szeretet és a hazaérkezés, az otthon és a biztonság érzését kelti bennük. Erről ismerhetem fel őt. És ott „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság… Ott valósul meg, amit Isten ígér nekünk: „Íme, újjáteremtek mindent!” (Jel 21,4-5)
Feladat a mai napra: Edzem a figyelmességemet. Próbálom észrevenni, hogy Isten hol szólít meg engem a mai napon.