Iz 30,8-13 (szembe
kell néznünk önmagunk igazságával)
8Most menj, írd fel ezt előttük egy
táblára, és egy könyvbe vésd be, hogy megmaradjon az eljövendő időre, tanúbizonyságul
örökre! 9Bizony, engedetlen nép ez,
hamis fiak, fiak, akik nem akarnak hallgatni az Úr tanítására; 10akik azt mondják a látóknak: »Ne lássatok!«,
és a látnokoknak: »Ne lássatok nekünk igaz dolgokat! Beszéljetek nekünk hízelgő
dolgokat, lássatok csalárdságokat! 11Hagyjátok
el az utat, térjetek le az ösvényről, hagyjatok nekünk békét Izrael
Szentjével!« 12Ezért így szól Izrael
Szentje: »Mivel megvetettétek ezt a szót, és a hamisságban meg csalárdságban
bíztok, s arra támaszkodtok, 13azért
ez a bűn olyan lesz számotokra, mint leomló faldarab, mely kiszakad a magas
falból, és hirtelen, egy szempillantás alatt roppan össze, 14és úgy összetörik, mint ahogy összetörik a
fazekasok korsója, kíméletlenül összezúzva, és nem található törmelékei között
egy cserépdarab, amelyben parazsat lehetne hozni a tűzhelyről, vagy vizet
meríteni a gödörből.« 15Mert így szól
az Úristen, Izrael Szentje: »Megtérés és nyugalom által szabadultok meg; nyugodtság
és bizalom által lesz erőtök.«
29. Ezt nem jelenti azt, hogy lebecsüljük az Isten színe előtti nyugalom,
magány és csönd időszakait. Épp ellenkezőleg. Hiszen a technikai eszközök
állandó újdonsága, az utazások bűvölete, a fogyasztásra felkínált árucikkek sokasága
olykor nem hagy teret, hogy megszólalhasson Isten hangja. Mindent betöltenek a
szavak, a felszínes élvezetek és az egyre gyorsuló világ zaja. Itt azonban nem
az öröm uralkodik, hanem annak az embernek a kielégítetlensége, aki nem tudja,
miért él. Hogyan ne ismernénk föl tehát annak szükségességét, hogy meg kell állítanunk
ezt a lázas rohanás; hogy vissza kell nyernünk azt a néha fájdalmas, de mindig
termékeny személyes teret, amelyben létrejön az őszinte párbeszéd Istennel? Bizonyos
pillanatokban szembe kell néznünk önmagunk igazságával, és engednünk kell, hogy
belépjen oda az Úr; és ezt néha csak akkor történik meg, „amikor a szakadék, a
legsúlyosabb kísértés szélén állunk, a teljes elhagyatottság mély völgyében
vagy magányos csúcson vagyunk, ahol teljesen magunkra hagyottnak érezzük
magunkat” (Carlo M. Martini). Így találjuk meg azokat a nagy indítékokat,
amelyek arra késztetnek, hogy feladatainkat teljesen átéljük.
Feladat a mai napra: Figyelek a bensőmre: Mi van bennem? Nyugodt, békés
vagy nyugtalan, zűrzavaros vagyok? Vágyom-e az Istennel való találkozásra, a
vele való őszinte párbeszédre? Vagy elkerülöm a csöndet? Azt kérem az Úrtól,
amire most leginkább szükségem van ahhoz, hogy szembe tudjak nézni saját
igazságommal.