Jn 20,19-22 (maga
az élet küldetés)
19Amikor beesteledett, még a hét első
napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a
zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és
köszöntötte őket: „Békesség nektek!” 20E
szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a
tanítványokat. 21Jézus megismételte:
„Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” 22Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így
folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!
27. Előfordulhat-e, hogy a Szentlélek egy küldetés végrehajtására küld,
ugyanakkor elvárja, hogy meneküljünk előle, vagy hogy kerüljük a teljes önátadást
a belső béke megőrzése érdekében? Mindazonáltal néha kísértést érzünk, hogy a
lelkipásztori szolgálatot és az e világi feladatokat háttérbe szorítsuk, mintha
ezek a „szétszóródás” lehetőségei volnának a megszentelődés és a belső béke útján.
Megfeledkezünk arról, hogy „nem az életnek van küldetése, hanem maga az élet
küldetés.”
28. A szorongástól, gőgtől, feltűnés- és uralkodásvágytól indított
tevékenység nem fog megszentelni. A kihívás az önátadás olyan megélése, hogy az
erőfeszítéseknek evangéliumi értelme legyen, és egyre inkább hasonlóvá teljenek
Jézus Krisztushoz. Ebből következik, hogy gyakran beszélnek például katekéta lelkiségről,
egyházmegyés papi lelkiségről, munkás lelkiségről. Ugyanezen okból az Evangelii gaudiumot a küldetést lelkiségével,
a Laudato si’t az ökológiai lelkiséggel,
és az Amoris laetitiát a családi élet
lelkiségével akartam befejezni.
Feladat a mai napra: Engedem, hogy Jézus újra rám lehelje Szentlelkét,
és megfigyelem, hova küld.