Jn 6, 22-29 Jézus
betölti legmélyebb vágyainkat
A
csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt
népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem
szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el.
Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott
kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait,
bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó
túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?”
„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert
csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan
eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök
életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre
megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”
„Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
Szinte
egész héten János 6. fejezetét tárja elénk Egyházunk a szentmise
evangéliumában. Részletesen veszi a mennyei kenyérről való tanítást. Mintha
húsvét szent időszakában nagyon fontos lenne erről sokat és mélyrehatóan
elmélkednünk. Hiszen Urunk az Oltáriszentségben egészen valósan velünk maradt.
A kíváncsi nép követi Jézust. Mindent tudni akarnak: mikor jöttél ide? Mit
cselekedjünk? Mindenre választ várnak. Szeretnénk mi is, ha Isten „konkrétabb”
dolgokat mondana nekünk. Ő viszont elvontan felel, szinte nem is a kérdésre. A
lényeget ragadja meg, a lélek mélyére szeretne hatolni, nem tünetet
csillapítani, hanem a belső vágyainkat szólítja meg. Erősek ezek a vágyak
bennünk, hiszen azon magvak sarjai, melyeket Isten „saját képmására” belénk
ültetett, s az örök élet felé növekednek. Vágyunk a jóllakásra, a betöltség
érzésére, az egységre, fontos, hogy a helyén legyen életünkben! Hol keressük
ezeket? Ha megelégszünk a felszínes kielégülésekkel, a szüntelen hiányérzetünk,
vágyakozásunk kiégethet, elfásíthat bennünket, vagy a másik végletben
függőségünkké is válhat. Járható útja ennek elkerülésére azt jelenti,
kapcsolatban lenni ezekkel a vágyakkal, folyamatosan szelídíteni, kanalizálni,
nyesegetni, nevelni, vizsgálni. S mindenzt Istennel együtt végezni. Pál Feri
atya ír erről Természetes spiritualitás c. könyvében, hogy testünk (s annak
jelzései, ösztönei, kívánságai, betegsége stb.) beemelhető az
istenkapcsolatunkba, s még rendezetlenségünk is lehet jó, ha az segít bennünket
felismerni, mely terület az, ahol Isten még nincs jelen. Testünkre való
odafigyelés a „Szentlélek templomával” való foglalkozás, mely megteremti a fizikai
feltételeit az imánknak.
Feladat a mai napra: Mivel töltekezem
lelkileg? Kiválasztok egy zsoltárt, amelynek imádkozásával megpróbálok egy
vágyam mélyére pillantani, megbeszélni azt Jézussal. Vajon felé tartok-e ez a
vágyam által?