1 Kir 17, 10-16; Zsid 9, 24-28; Mk 12, 38-44
Ő pedig
tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek
hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken
ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek
házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!”
Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a
tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény
özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta
tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy
többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból
adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije
volt, egész megélhetését.”
A mai vasárnapi
idézetek két szegény özvegynek a magatartását állítják elénk. Az Evangéliumban
arról hallunk, hogy Jézus a templomban
azt figyelte, hogyan dobja a nép a pénzt a perselybe. Látta, hogy egy szegény
özvegyasszony csak két fillért dobott be. Akkoriban egy fillér volt a legkisebb
pénzdarab. Jézus - tanítványai előtt - a szegény özvegy szegénynek tűnő
adományát dicsérte: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott
mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez
pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.” Jézus kiemeli az
asszony Isten iránti bizalmát. Az özvegy képes volt arra, hogy mindenét, egész
egzisztenciáját, megélhetését rábízza Istenre. Gondolhatnánk, hogy akinek úgyis
alig van valamije, az könnyebben odaadja azt a keveset. De az özvegy is
gondolkodhatott volna úgy, hogy ha csak egy fillért ad Istennek, akkor a
másikat megtarthatja magának a „biztonság kedvéért”. Ő azonban nagylelkűen
odaadta Istennek mindazt, amije csak volt. Jézus arra hívja fel a hallgatói
figyelmét, hogy Istennek nem az adomány mennyisége a fontos, hanem a lelkület,
a szándék. Az adományok értékét a mennyiség alapján nem lehet összehasonlítani.
Isten előtt csak a lelkület számít, amivel adunk és ajándékozunk. Isten ismeri
szívünk szándékát, látja legkisebb tetteinket is, és szamon tartja azokat.
Az evangéliumi özvegyasszony – saját elhatározásából – mindent odaadott.
Vannak olyan helyzetek is, amikor Isten lép felénk és kéri, hogy nagylelkűek
legyünk. Ilyen történetről beszél az olvasmány. Isten Illés prófétán keresztül
kérte egy Száreftában levő szegény özvegytől - akinek már csak egy maroknyi
lisztje volt a vékában és egy kis olaja a korsóban –, hogy „Menj, s csinálj belőle egy
kis lepényt, aztán hozd ki nekem.” Az özvegy nem kalkulált vagy gondolt először a saját fiára, hanem
megadta Illésnek, amit kért tőle. Aztán azt tapasztalta, hogy „a szakajtó
nem ürül ki, a korsó nem apad el:” Aki nagyvonalúan ad, nem üres kézzel
megy el, hanem megkapja jutalmát.
Nem hallgathatjuk a mai olvasmányt és
evangéliumi részt anélkül, hogy ne szembesülnénk ezekkel a kérdésekkel: Milyen
magatartással adunk Istennek és embertársainknak? Milyen az Isten iránti bizalmunk?
Isten ismeri konkrét élethelyzetünket. Örül, amikor nem csak abból adunk,
amiben bővelkedünk, hanem abból is, ami a megélhetésünkhöz tartozik; ezek nem
csak anyagiak lehetnek, hanem az időnk, a figyelmünk, az erőnk stb.
Feladat a mai napra: A családunkban, a munkahelyen, a templomban
gyakoroljuk a nagylelkűséget.