Február 26.

Jn 13,3

Jézus tudta,... hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza.

Mennyire fontos az ember számára a származás. Minden oklevelünkön, nyilvános adatunkban szerepel, honnan, kitől származunk, hol és mikor születtünk. És ez így van helyén. Mégis föltevődik az a kérdés: Vajon ez mind? Jézusban egy érdekes dolgot láthatunk: az evangéliumokban sehol sem olvasunk arról, hogy Mária fiának vallotta volna magát. Sőt, amikor említik neki, hogy anyja ott van és látni akarja, vagy áldják édesanyját, kitér és hozzá teszi „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!” (Lk 11,28). Nem tagadta meg édesanyját, inkább azt láthatjuk, hogy nagyon tisztában volt azzal, hogy honnan és kitől származik, nemcsak embertől, hanem elsősorban Istentől: Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itthagyom a világot, és visszatérek az Atyához,” (Jn 16,28) mondta Jézus az utolsó vacsorán. Istent Atyjának szólítja, mert mélyen tudta, hogy ő az Isten fia, és azért jött, hogy kinyilatkoztassa nekünk az Atyát (vö. Jn 1,18), kinyilatkoztassa nekünk mélyebb mivoltunkat: hogy a keresztség által Isten gyermekei vagyunk, és igazi hazánk, otthonunk az Atyánál van a mennyben. Ez egy teljesen más perspektívát nyit az ember előtt. Hiszen ha eddig csupán földi kategóriákban gondolkodtunk, család, munka, állampolgárság, kor, kultúra, tehetségek, egészség, stb. és csak az számított nekünk, hogyan tudunk helyt állni ebben a világban, akkor az istengyermekségünk más távlatot nyit előttünk: a mennyei haza távlatát. Ez nem azt jelenti, hogy mindezzel nem kell foglalkoznunk. De igen, kötelességünk, hogy helyt álljunk a mindennapi életben, feladatainkban, csak a szívünket más uralja! Más a megközelítés: nem a dolgoknak élek és kérem hozzá Isten segítségét, hanem Istenből élek, és amit ma megtehetek, ajándékként visszaadom neki. Jézus ismételten mondja főpapi imájában: Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. (Jn 17,14-16). Nagyon fontos dologra világít rá Jézus kérése: nem a világból vegyen ki minket az Isten, hanem óvjon meg a gonosztól. A legnagyobb gonoszság Isten szemében, ha ellene fordulunk, ha szívünk szentélyét, melyet egyedül Istent illeti, az anyagi dolgok töltik el. Ha azonban életem célja az Istennel való örök közösség és együttlét, akkor ma hogyan kell élnem az életemet? Miben kellene változtatnom, mit megerősítenem?

Feladat a mai napra: Ma felállítok magamnak egy fontossági sorrendet, hogy Isten maradhasson szívem szentélyében.

Február 25.

Mt 17,1-8

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. S íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele. Péter erre így szólt Jézushoz: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” Amíg beszélt, hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust.

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliuma a mai idézet, Jézus színe változása. Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ez a jelenet akkor történik, amikor Jézus tanítványaival úton van már Jeruzsálem felé, hogy ott odaadja életét az emberek üdvösségéért. Lukács megjegyzi, hogy Illés és Mózes Jézusnak megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie (Lk 9,31). A tanítványok számára ez egy csodálatos, „mennyországi” pillanat volt, és megakarták örökíteni azzal, hogy itt letelepednek, sátort építenek. Nem akarták, hogy elmúljék ez a pillanat. Valahol igazuk is van, hiszen Jézus számukra feltárta az emberi élet célját: az üdvösséget, a megdicsőülést, mely egy csodálatos állapot, hiszen a teljes boldogság állapota. Nemde erre vágyunk mindannyian, a teljes boldogságra, az Istennel való teljes és örök egyesülésre? Azért vágyunk erre, mert ezt a vágyat maga az Isten helyezte belénk. Amint Szent Ágoston ezt olyan találóan kifejezte: Magadnak teremtettél minket Istenünk. S nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned. Ebben a mennyországi jelenetben azonban egy fontos szózat hangzik el: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Amikor Péter földies megoldással megakarja ragadni a pillanatot, a Mennyei Atya felszólítja őket arra, hogy ne sátorokat építsenek, hanem Jézust kövessék, vegyék komolyan tanítását, hallgassanak rá, mert Benne telik kedve. Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. Megrémültek, mert tudták, hogy itt Isten szólt hozzájuk. S talán nem véletlen, hogy amikor fölnéztek, nem láttak senki mást, csak Jézust. A mennyországhoz vezető út maga Jézus. Ezért ragadjuk meg mi is annak a lehetőségét ezen a héten, hogy Rá tekintünk, hallgatunk rá és követjük őt, vele együtt járunk az úton a saját Jeruzsálemünk felé, ahol nekünk kell majd odaadnunk az életünket.

Feladat a mai napra: Kiírok magamnak az evangéliumból egy mondatot Jézustól, és napközben többször elolvasva, megfontolom, mit is akar nekem ezzel mondani.

Február 24.

Zsolt 139,2-14.23-24

Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek vagy pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent. Elölről és hátulról közrefogsz, s a kezed fölöttem tartod. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem. Hová futhatnék lelked elől? Hová menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana. Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Vizsgálj meg, Uram, vizsgáld meg szívemet, tégy próbát és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e a gonoszság útján, és vezess el az örök útra!

Ki az ember? Ki vagyok én? Ez volt a fő kérdésvonal, amelynek ezen a héten utánajártunk. Annál lényegesebb utat jártunk be, mintha csak teoretikus magyarázatokat szereztünk volna, sokkal fontosabb volt, hogy életünkben találjuk és tapasztaljuk meg a válaszokat. Ma visszatekinthetünk erre a hétre és megnézhetjük, mi az, amit éltünk. Milyen gondolataink, reakcióink, tetteink, érzéseink, lelki mozzanataink voltak? Mit mondanak ezek rólunk, önmagunkról? Fontos, hogy Isten fényében próbáljuk meg látni, szemlélni önmagunkat, hiszen Nélküle nem tudjuk felfedezni a teljes igazságot önmagunkról. A Dietrich Bonhoeffer teológus és a német ellenállási mozgalom tagja, akit a nácik 1945. április 9-én kivégeztek, a fogságban írt egy költeményt, amelynek a „Ki vagyok én?” címet adta. Benne így megfogalmaz: „Ki vagyok én? Gyakran mondják: cellámból úgy lépek elő, derűsen, nyugodtan, keményen, mint várából a földesúr. Az vagyok valóban, aminek mondanak? Vagy csak az, aminek magamat ismerem? Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg, aki levegőért kapkod,.. Ki vagyok én? Ez vagy az? Hol ez, hol amaz? Egyszerre mindkettő? Másokat ámító, magában sápító hitvány alak? Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!” Mindenekfölött, amit magunkról elmondhatunk vagy, amit mások állítanak rólunk, ott áll a valóság, hogy Istené vagyunk, hozzá tartozunk. A mai idézeten az imádkozó azt is kifejezi Istennek: „te ismersz engem”. Tudja, hogy Isten jobban ismeri őt, mint ő saját magát. Tudja, hogy Isten jelen van minden pillanatban, minden élethelyzetében. Hol tapasztaltunk hasonlót ezen a héten? Hol volt jelen Isten a számunkra? Mi volt számunkra „kulcsesemény”? Fejezzük ki hálánkat Istennek mindenért, amit ezen a héten megtapasztalhattunk, a szép és örömteli dolgokért csakúgy, mint a nehézségekért és a kihívásokért. Minden az úthoz tartozik, mindenből tanulhatunk valamit. „Köszönöm, Uram, mert...”. Próbáljuk összefoglalni és leírni ennek a hétnek a fontos mondanivalóját.

Feladat a mai napra: Egy mondatot a mai zsoltárból vagy más szentírási részt, amely a héten fontossá vált a számomra, leírom egy kis cédulára, és a nap folyamán többször előveszem és elmélkedek róla.