XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. december 27., szombat

December 27.



Lk 2,20; 1Jn 1,1-4                                          (amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek,)

A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.

Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről - mert az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk -, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen.

Egy történetet olvastam egy újságban[1]: „Az étteremben beraktam Eriket egy etetőszékbe, és megjegyeztem, milyen csendben eszik minden vendég. Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott, szemei izgatottan kikerekedtek, száján mosollyal hevesen integetett. Hirtelen örömének forrása egy koszos, szakadt öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott, cipőjéből kikandikáltak lábujjai, erekkel telerajzolt orra, mint egy térkép. Messze voltunk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett: - Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Összenéztünk a férjemmel, hogy most, mit csináljunk. A férfi szakadatlanul kiabált: Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak, ismeri! Egyértelmű volt, hogy részeg. Majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de Erik egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált. Végre befejeztük az evést, férjem ment fizetni, mi a kijárat felé indultunk, de az ember pont ott ült. Próbáltam elfordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de Erik, mielőtt bármit tehettem volna, az öregember karjaiba vetette magát. Néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öreg becsukta a szemét, és láttam, hogy megindulnak a könnyei. Koszos, munkától cserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel simogatta a hátát. Nem láttam még ilyen mély és ennyire gyorsan föllángoló szeretetet két ember között. Az öreg határozottan kérte: Nagyon vigyázzon erre a fiúra! Nagy nehezen nyögtem ki, hogy megteszem. Szomorúan lefejtette magáról Eriket, mintha fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Azután ennyit mondott: - Isten áldja, asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom. Férjem nem értette, miért sírok, és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom: „Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg! Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermekben, aki nem látott bűnt és nem ítélkezett, aki látta a másik lelkét, és egy anyát lelki vívódásában, aki nem látott tovább a külsőn. Vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy éreztem, Isten azt kérdezi tőlem: - Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy pillanatra? Ő nekünk adta az övét örökre. „Ne ítéljetek látszat szerint…”(Jn 7,24).”
Feladat a mai napra: Azokon a helyeken, ahol vagyunk, munka, iskola, otthon; hogyan hív meg az Úr a tanúságtételre?


[1]  Karsay Eszter. Reformátusok lapja. Karácsonyra.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma