Lk 2,20; 1Jn 1,1-4 (amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek,)
A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták
az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták
nekik.
Ami
kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a
kezünk tapintott az élet Igéjéről - mert az élet megjelent, és mi láttuk, és
tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál
volt és megjelent nekünk -, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek,
hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az
Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy
örömünk teljes legyen.
Egy történetet olvastam
egy újságban[1]:
„Az étteremben beraktam Eriket egy etetőszékbe, és megjegyeztem, milyen csendben
eszik minden vendég. Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott, szemei
izgatottan kikerekedtek, száján mosollyal hevesen integetett. Hirtelen örömének
forrása egy koszos, szakadt öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott,
cipőjéből kikandikáltak lábujjai, erekkel telerajzolt orra, mint egy térkép. Messze
voltunk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett: - Szia, kicsi
baba! Szia, nagyfiú! Összenéztünk a férjemmel, hogy most, mit csináljunk. A
férfi szakadatlanul kiabált: Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak, ismeri!
Egyértelmű volt, hogy részeg. Majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben
ettünk, de Erik egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent
utánacsinált. Végre befejeztük az evést, férjem ment fizetni, mi a kijárat felé
indultunk, de az ember pont ott ült. Próbáltam elfordulni, hogy ne érezzük a
leheletét, de Erik, mielőtt bármit tehettem volna, az öregember karjaiba
vetette magát. Néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy
boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott
vállára hajtotta a fejét. Az öreg becsukta a szemét, és láttam, hogy megindulnak
a könnyei. Koszos, munkától cserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a
fiamat, miközben szeretettel simogatta a hátát. Nem láttam még ilyen mély és
ennyire gyorsan föllángoló szeretetet két ember között. Az öreg határozottan
kérte: Nagyon vigyázzon erre a fiúra! Nagy nehezen nyögtem ki, hogy megteszem. Szomorúan
lefejtette magáról Eriket, mintha fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Azután
ennyit mondott: - Isten áldja, asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom. Férjem
nem értette, miért sírok, és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt
mondogatom: „Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg! Tanúja voltam Krisztus
szeretetének egy gyermekben, aki nem látott bűnt és nem ítélkezett, aki látta a
másik lelkét, és egy anyát lelki vívódásában, aki nem látott tovább a külsőn.
Vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy
éreztem, Isten azt kérdezi tőlem: - Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy
pillanatra? Ő nekünk adta az övét örökre. „Ne ítéljetek látszat szerint…”(Jn
7,24).”
Feladat a mai
napra: Azokon a helyeken, ahol
vagyunk, munka, iskola, otthon; hogyan hív meg az Úr a tanúságtételre?