Gal 4,15-20 (az átalakulás a szülés fájdalmaival jár)
Hová tűnt a lelkesedésetek? Állítom, hogy ha
módotokban lett volna, szemeteket vájtátok volna ki és adtátok volna nekem.
Vajon ellenségetek lettem azzal, hogy igazat mondtam nektek? Némelyek nem jó
szándékkal buzgólkodnak köztetek, el akarnak fordítani benneteket tőlem, hogy
velük tartsatok. Szép dolog, ha a jó ügyért lelkesedtek, nemcsak akkor, amikor
körötökben vagyok. Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg
Krisztus ki nem alakul bennetek. Szeretném, ha ott lehetnék, és más hangon
beszélhetnék, mert aggódom értetek.
Mennyire szeretnénk, és
talán induláskor azon ábrándoztunk, hogy a lelki utunk egy mindig felfelé vivő
folyamat. Sajnos nem így van, és biztos már tapasztaljuk, hogy az út inkább egy
hullámvölgyi útra hasonlít, ahol
egyszer fent és egyszer lent vagyunk, egyeszer előrejutunk, majd visszaessünk. A lelkesedés nem marad mindvégig bennünk. Fontos ezt tudnunk, hogy továbbra
lankadatlanul folytassuk lelki utunkat.
Bizonyos vigasztalás lehet számunkra, hogy az első keresztények is már ezzel
küzdöttek. „Hová tűnt a lelkesedésetek?”, kérdezi szent Pál a Galáciai egyház
híveitől. Az történt, hogy Pál távozása után olyan zsidó-keresztény
misszionáriusok léptek fel, akik vitatták a páli pogány-keresztény életmódot,
és magának Pálnak a személyét is kritika tárgyává tették. Pál hogyan reagált erre?
kérdezhetjük. Érdemes arra figyelnünk, hogyan élte Pál apostoli küldetését
abban a nehéz helyzetben, hogyan tekintett az ellene fordult Galáciai hívekre?
Pál az evangélium hirdetését nem csupán külső feladatként élte meg. Egész
életét adta bele, ahogyan kifejezi a Tesszalonikaiaknak írt I. levélben: „Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy
nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire
megszerettünk benneteket!” Így aggódik a Galatákért is. Fiaiként tekint
rájuk, és mint egy édesanya szülési fajdalmát szenved értük, „amíg Krisztus ki nem alakul” bennük.
Adjunk hálát ma azokért a személyekért, akiket mellénk helyezett Isten és szent
Pálhoz hasonlóan kísérnek bennünket lelki utunkon, „amíg Krisztus ki nem alakul” bennünk. Saját lelki folyamatunk
ismerése fontos ahhoz, hogy másokat hitünk útján kísérjünk.
Szükséges, és az
evangélium meg is követeli, hogy tanúi legyünk saját krisztifikációnk folyamatának, mind az előrejutások és a
visszaesések, mind a folyamatos eltávolodások és megtérések dinamikájának, a test
és a lélek (vö. Gal 5, 16), az ész és a hit, a világ és az Isten, illetve az ő
egyháza szerinti gondolkodás közötti állandó feszültségnek, igyekezve
lankadatlanul eljutni „az emberi érettségre, amelynek mércéje Krisztus
teljessége” (Verbum Dei Missziós Testvéri Közösség Konstitúciója 60).
Feladat a mai napra: Felajánlom mai imádságomat és nehézségeimet olyan
valakiért, akiről tudom, hogy éppen hitbéli küzdelmen megy át.