Lk 14,12-14 (boldog leszel, mert nem tudják viszonozni)
Ekkor
a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg
barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy
visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a
szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked
viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
Jézus a házigazdát - és vele együtt minket
is - nagyobb szeretetre és boldogságra hívja meg. Társadalmunkban is jellemző a
kölcsönösség illetve a viszonosság elve. Ha adunk valamit, akkor elvárjuk, hogy
valamilyen módon kapjunk is vissza érte valamit. Vagy ha kapunk valamit a
másiktól, legyen az pl. egy szívesség, rögtön arra gondolunk, hogy valamivel vissza
kell azt fizetnünk. Vagy ha például ajándékot kapunk, úgy gondoljuk, hogy
valami hasonlót kell nekünk is adni a következő alkalommal. Kár, hogy a szép
megajándékozás és nagy, lelkes adás így egyfajta kötelességgé vált. „Meghívtak
engem, akkor nekem is meg kell hívni a másikat”. Jézus pont ezzel ellentétes
gondolkodásra akar megtanítani minket. Azoknak is tegyünk jót, azokat is
lássunk vendégül, azoknak is adjuk a miénkből, akik nem tudják ezt viszonozni.
Ne a többiek legyenek azok, akiktől megkapjuk ezekért a viszonzást, a jutalmat,
hanem egyedül Isten fizesse azt vissza. „Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja
a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki
lát a rejtekben, megfizet majd neked” (Mt 6,3). Az öröm, amelyet megtapasztalunk,
amikor az emberek megjutalmaznak minket, kicsi ahhoz a boldogsághoz képest,
amely a miénk, amikor Isten jutalmaz meg minket. És megígérte, hogy jutalma
nélkül nem maradunk. „Mert aki csak egy pohár vizet is ad nektek inni az én
nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el
jutalmát” (Mk 9,41).
Feladat a mai napra: Keresem annak a lehetőségét, hogy jót
tegyek valakivel, aki nem tudja viszonozni ezt.