Mk 5,1-20 (Nyissuk fel a szemünket a körülöttünk élők
nyomorúságára)
„A Szentévben
megtapasztalhatjuk majd, hogy mit jelent megnyitni a szívünket azok felé, akik
a modern világ – gyakran drámai módon létrehozott – perifériáin élnek. Mennyi
kényes és gyötrelmes szituáció van a mai világban! Hány sebet ütnek azok
testén, akiknek már nincs hangjuk, mert a jajszavukat elnyomta és
elhallgattatta a gazdag népek közömbössége. E Jubileum idején az Egyháznak még
inkább feladata, hogy gyógyítsa ezeket a sebeket, kezelje a vigasztalás
olajával, kötözze be az irgalmassággal, és gyógyítsa a szolidaritással és kellő
figyelmességgel. Ne süppedjünk bele a megalázó közömbösségbe, a lelket
érzéketlenné változtató és az újdonság felfedezését megakadályozó
megszokottságba, a romboló cinizmusba. Nyissuk föl a szemünket, hogy
észrevegyük a világ nyomorúságát, méltóságuktól megfosztott fivéreink és
nővéreink sebeit, és érezzünk késztetést arra, hogy meghalljuk
segélykiáltásukat. Ragadjuk meg kezüket és vonjuk magunkhoz őket, hogy érezzék
jelenlétünk, barátságunk és testvériségünk melegét. Tegyük magunkévá
kiáltásukat, hogy együtt lebonthassuk a közömbösség barikádját, mely gyakran
elég hatalmasnak tűnik ahhoz, hogy elrejtse az önzést és a képmutatást.”[1]
Feladat a mai napra: Szemlélem a körülöttem élő embereket. A
haragvó, bosszankodó, támadó vagy panaszkodó ember mögött mindig ott rejlik egy
segély után kiáltó pici gyermek. Megpróbálom észrevenni, és elfogadással,
kedvességgel, türelemmel válszolni.