XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2024. február 20., kedd

Február 20.

Szám 20,2-11
A közösségnek nem volt semmi vize, ezért összeverődtek Mózes és Áron ellen. Az emberek Mózesnek támadtak, s ilyeneket kiabáltak: „Bár mi is elpusztultunk volna, mint ahogy testvéreinknek el kellett pusztulniuk az Úr színe előtt! Miért hoztátok ide az Úr közösségét ebbe a pusztába? Hogy itt pusztuljunk el jószágainkkal együtt? Miért vezettetek ki Egyiptomból, s hoztatok ide erre a szörnyű vidékre? Olyan vidékre, ahol nincs se vetés, se fügefa, se szőlő, se gránátalma, még ivóvíz sem?” Mózes és Áron azonban eltűntek a közösség szeme elől, odamentek a megnyilatkozás sátorának bejáratához és arcra borultak. Megjelent nekik az Úr dicsősége, s az Úr így szólt Mózeshez: „Fogd a botot, gyűjtsd egybe a közösséget, te és testvéred, Áron, és parancsoljátok meg a szemük láttára a sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz vizet a sziklából, s igyon a közösség jószágával egyetemben.”… Bőséges víz fakadt a sziklából.

A mai napon talán a bibliai idézet alapján is válaszolhatunk erre a kérdésre „Ki az ember?”, az ember egy élőlény, akinek szüksége van innivalóra, ennivalóra. Ha pedig ezekben hiányt szenved, szomjazik, éhezik. Ezt a hiányt tapasztalta meg Izrael népe vándorlás idején, az egyiptomi rabságból való szabadulás után, az Ígéret Földje felé vezető úton. Mivel az út a pusztán át vezetett, nem volt mindig ivóvizük. Amikor ebben a szükséghelyzetben voltak, és saját bőrükön tapasztalták meg a szomjúságot, panaszkodni és zúgolódni kezdtek. Mivel Isten vezette őket a pusztába, számukra ő volt nehéz helyzetük okozója. Isten viszont nem akarta, hogy elpusztuljanak, hanem hogy éljenek. Ezért Mózesen keresztül vizet adott nekik, bőségesen. A történet ugyanakkor jelképes és egy mélyebb szomjúságra is utal. Az embernek van egy testi és van egy lelki szomjúsága, és mindkettőt maga az Isten akarja csillapítani. Az tehát a kérdés, hová, mihez, kihez fordulunk, amikor szomjasak, vagy éhesek vagyunk. Ha rátekintünk Jézusra, látjuk, hogy ő is megtapasztalta a szomjúság, az éhség mindkét fajtáját. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, majd megéhezett (vö. Mt 4,2). A kísértő arra akarta rávenni Jézust, hogy szerezzen magának ennivalót, kenyeret. Jézus ebbe nem ment bele, azt akarta, hogy az Atya mondja meg neki, mit kell tennie, és várta, hogy az Atya csillapítsa éhségét. Tudta és aszerint is élt, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik. A kenyérszaporításnál sem Jézus szerezte a kenyeret, hanem az Atya kezéből kapta, Tőle kérte, benne bízott. Kérjük Jézustól, hogy mutassa meg nekünk, hogyan kell jól bánnunk magunkkal, amikor testileg és lelkileg szomjazunk, éhezünk. Meghív minket arra, hogy hozzá forduljunk: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék.” És abban higgyünk, hogy ő oltani tudja minden szomjúságunkat.

Feladat a mai napra: Arra figyelek, hol támad bennem szomjúság vagy éhség a mai napon. Ekkor megkérdezem magamtól „mi iránt vagyok szomjas, éhes?”