Szám
20,2-11
A
közösségnek nem volt semmi vize, ezért összeverődtek Mózes és
Áron ellen. Az emberek Mózesnek támadtak, s ilyeneket kiabáltak:
„Bár mi is elpusztultunk volna, mint ahogy testvéreinknek el
kellett pusztulniuk az Úr színe előtt! Miért hoztátok ide az Úr
közösségét ebbe a pusztába? Hogy itt pusztuljunk el
jószágainkkal együtt? Miért vezettetek ki Egyiptomból, s
hoztatok ide erre a szörnyű vidékre? Olyan vidékre, ahol nincs se
vetés, se fügefa, se szőlő, se gránátalma, még ivóvíz sem?”
Mózes és Áron azonban eltűntek a közösség szeme elől,
odamentek a megnyilatkozás sátorának bejáratához és arcra
borultak. Megjelent nekik az Úr dicsősége, s az Úr így szólt
Mózeshez: „Fogd a botot, gyűjtsd egybe a közösséget, te és
testvéred, Áron, és parancsoljátok meg a szemük láttára a
sziklának, hogy adjon vizet. Fakassz vizet a sziklából, s igyon a
közösség jószágával egyetemben.”…
Bőséges víz fakadt a sziklából.
A
mai napon talán a bibliai idézet alapján is válaszolhatunk erre a
kérdésre „Ki az ember?”, az ember egy élőlény, akinek
szüksége van innivalóra, ennivalóra. Ha pedig ezekben hiányt
szenved, szomjazik, éhezik. Ezt a hiányt tapasztalta meg Izrael
népe vándorlás idején, az egyiptomi rabságból való szabadulás
után, az Ígéret Földje felé vezető úton. Mivel az út a
pusztán át vezetett, nem volt mindig ivóvizük. Amikor ebben a
szükséghelyzetben voltak, és saját bőrükön tapasztalták meg a
szomjúságot, panaszkodni és zúgolódni kezdtek. Mivel Isten
vezette őket a pusztába, számukra ő volt nehéz helyzetük
okozója. Isten viszont nem akarta, hogy elpusztuljanak, hanem hogy
éljenek. Ezért Mózesen keresztül vizet adott nekik, bőségesen.
A történet ugyanakkor jelképes és egy mélyebb szomjúságra is
utal. Az embernek van egy testi és van egy lelki szomjúsága, és
mindkettőt maga az Isten akarja csillapítani. Az tehát a kérdés,
hová, mihez, kihez fordulunk, amikor szomjasak, vagy éhesek
vagyunk. Ha rátekintünk Jézusra, látjuk, hogy ő is
megtapasztalta a szomjúság, az éhség mindkét fajtáját. Negyven
nap és negyven éjjel böjtölt, majd megéhezett (vö. Mt 4,2). A
kísértő arra akarta rávenni Jézust, hogy szerezzen magának
ennivalót, kenyeret. Jézus ebbe nem ment bele, azt akarta, hogy az
Atya mondja meg neki, mit kell tennie, és várta, hogy az Atya
csillapítsa éhségét. Tudta és aszerint is élt, hogy nemcsak
kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten
szájából származik. A kenyérszaporításnál sem Jézus szerezte
a kenyeret, hanem az Atya kezéből kapta, Tőle kérte, benne
bízott. Kérjük Jézustól, hogy mutassa meg nekünk, hogyan kell
jól bánnunk magunkkal, amikor testileg és lelkileg szomjazunk,
éhezünk. Meghív
minket arra, hogy hozzá forduljunk: „Aki
szomjazik, jöjjön hozzám és igyék.” És abban higgyünk, hogy
ő oltani tudja minden szomjúságunkat.
Feladat
a mai napra:
Arra figyelek, hol támad bennem szomjúság vagy éhség a mai
napon. Ekkor megkérdezem magamtól „mi
iránt vagyok szomjas, éhes?”