Zsolt 139,15-18 (Terveid, Uram, felfoghatatlanok)
Lelkem
ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban
keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s
könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is
megjelent belőlük.
Terveid,
Uram, felfoghatatlanok, s milyen tömérdek a számuk!
Ha
megszámlálnám: több, mint a homokszem, s ha végére érnék, az csak kezdet volna.
Amikor a zsoltáros megfogalmazta imádságát, olyan,
a mítoszokból származó elképzelések léteztek, amelyek szerint a földanya szülte
az embert. Erre céloz itt ezekkel a szavakkal: „a föld mélyén elindult életem.” Ezt a születést azonban
Istenre vezeti vissza. Isten az, aki a földből formálta az embert (vö. Ter 2,7)
és ismeri őt léte legmélyéig. Életünk napjait Isten már előre eltervezte: „Meghatároztad
napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük”. Egy modern ember számára ez
talán predesztinációnak hangzik, és azonnal fölteszi magában a kérdést: és
akkor hol marad az ember szabadsága? Miről határozhat, dönthet maga az ember?
Isten meghagyja az ember szabadságát, azt hogy hogyan, mivel tölti napjait. De
az élet maga Isten ajándéka és így, e szerint tekint a zsoltáros is az életére,
életének napjaira: mint Istentől kapott drága ajándékra. Istent pedig úgy fogja
fel, mint aki „időtlen”, nincs kötve időparaméterekhez, éppen ezért máshogy is
látja az ember életét. Ami számunkra még meg sem történt, azt Isten már előre
tudja: „Szemed már látta
tetteimet, s könyvedben mind felírta őket.” Ha megpróbálunk ebben az
irányban tovább gondolkodni, nehezünkre eshet, ahogyan ezt a zsoltáros is megtapasztalja:
hiszen felülmúlja képzelőerőnket. „Milyen tiszteletreméltók előttem
gondolataid, Istenem!” Gondolataink Istennél kezdődnek és nála is végződnek.
Kérjük őt, hogy tárja fel nekünk gondolatainkat.
Feladat a mai napra: Drága kincsként tekintek a mai nap ajándékára.
Kifejezem Istennek a hálámat érte és kérem segítségét, hogy jól tudjam megélni.