XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2018. április 30., hétfő

Április 30.


ApCsel 14,5-18                („Az istenek leszálltak hozzánk emberi alakban!”)
A pogányok és a zsidók vezetőikkel együtt arra készültek, hogy bántalmazzák, sőt megkövezzék őket. De megtudták, így elmenekültek Likaónia városaiba: Lisztrába, Derbébe és környékükre, s itt hirdették az evangéliumot. Lisztrában élt egy béna ember, aki születése óta nem tudott lábára állni, még nem tett soha egy tapodtat sem. Hallgatta Pál beszédét, ez meg rátekintett, s látta rajta, hogy elég erős a hite ahhoz, hogy meggyógyuljon, azért hangosan felszólította: „Állj rá egyenesen a lábadra!” Az talpra ugrott, és tudott járni. Amikor a tömeg látta, mit tett Pál, likaóni nyelven felkiáltott: „Az istenek leszálltak hozzánk emberi alakban!” Barnabást elnevezték Zeusznak, Pált meg, minthogy ő vitte a szót, Hermésznek. A város előtt álló Zeusz-templom papja pedig felkoszorúzott bikát vezetett a kapuk elé, hogy a néppel együtt áldozatot mutasson be. Amikor Barnabás és Pál apostol ezt meghallották, megszaggatták ruhájukat, és a tömegbe vetették magukat. „Emberek, mit csináltok? - kiáltották. - Mi is emberek vagyunk, akárcsak ti, és éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a bálványoktól forduljatok az élő Istenhez, aki az eget, a földet és a tengert alkotta s mindent, ami csak van benne...” Így beszéltek, de így is alig tudták lecsillapítani a tömeget, nehogy áldozatot mutasson be nekik.

Az apostolok nagy kalandjairól olvashatunk a mai olvasmányban. Egyáltalán nem volt könnyű Pál és Barnabás számára az evangelizáció. „Ikóniumban szintén a zsidók zsinagógájába mentek s ott olyan hatásosan beszéltek, hogy zsidók is, görögök is tömegesen fogadták el a hitet.” (ApCsel 14,1) De a hitetlen zsidók fellázították a pogányokat az apostolok ellen, hogy a végén még meg is akarták kövezni őket. Lépten nyomon találkoztak a hitetlen zsidók ármánykodásával. Ezért mentek tovább Derbébe és Lisztrába. Micsoda hit és bátorság volt bennük, az Úr megengedte, hogy kezük által csodák és jelek történjenek (ApCsel 14,3). Amikor Pál rátekintett a béna férfira, s látta rajta, hogy elég erős a hite ahhoz, hogy meggyógyuljon, azért hangosan felszólította: „Állj rá egyenesen a lábadra!” Az talpra ugrott, és tudott járni (ApCsel 14,9-10). Feltehetjük magunkban a kérdést, hogy milyen erős a mi hitünk? Vajon lábra tudnám-e állítani a megtört, elcsüggedt embert? Tudok-e úgy beszélni a hitemről, hogy a másikban is felébressze azt? Tudom-e akkor is folytatni, ha látszólag mindenki ellenem van és félreért?
Feladat a mai napra: Valakivel megosztom ma a hitemet.

2018. április 29., vasárnap

Április 29.


ApCsel 9, 26-31; 1 Jn 3, 18-24; Jn 15, 1-8
Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek.

Gyermekkoromban elültettem egy cseresznyemagot a földbe és nagyon büszke voltam, amikor egy kicsi fa lett belőle. Évekig vártam, hogy gyümölcsöt hozzon. Bár a szüleim mondták, hogy nem fog teremni igazi gyümölcsöt, de én mégis minden nyáron reménykedtem és szomorú voltam, hogy nem volt termés. Egy cseresznyefának cseresznyéket kell teremnie! Ezután egy rokon, aki értett a gyümölcsfákhoz, beoltotta egy nemes cseresznye ággal. Mennyire örültem, amikor a következő nyáron néhány cseresznye már volt rajta!
A mai Evangéliumban Jézus arról beszél, hogy életünknek van egy magasabb rendű hivatása. Nem arra születtünk, hogy terméketlenül éldegéljünk, hanem azért, hogy életünk gyümölcsöt teremjen. Magunk erejéből erre nem vagyunk képesek, csak akkor, ha Jézussal, a „szőlőtővel” állandó kapcsolatban maradunk. „Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Mert nélkülem semmit sem tehettek.” A keresztségben már „beoltódtunk” Jézusba, már Benne élünk. Ebben rejlik a mai üzenet és keresztény hitünknek szépsége, hogy az Atya nem várja el tőlünk, hogy egymagunkból bő termést hozzunk, nem hagy bennünket botorkálni, hanem segítséget ad nekünk. Nem hagy magunkra, hanem felkínálja nekünk a Krisztussal való bizalomteljes közösséget és együttműködést. Ahhoz, hogy gyümölcsöket hozzunk, szükséges, hogy tudatosan kapcsolatban maradjunk Vele. „Maradjatok bennem!” - kéri Jézus. Jézusban maradni, egy konkrét döntést igényel tőlünk. Amikor a Bibliát olvassuk, az Eucharisztiában részt veszünk, a imádságban Jézussal élő kapcsolatba kerülünk, az életünkben megjelennek a gyümölcsök. „A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22-23) „Köszönjük, Jézus, hogy Hozzád tartozunk, hogy Te vagy a szőlőtő és mi a szőlővesszők. Köszönjük, hogy Te annak örülsz, ha életünk bő termést hoz. Segíts, hogy mindig gyümölcsöző legyen életünk, és meg tudjuk osztani másokkal is.”
Feladat a hétre: Keressük Jézussal az élő kapcsolatot, és örülünk, ha ebből a kapcsolatból gyümölcs fakad.

2018. április 28., szombat

Április 28.


ApCsel 13,44-52 (Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek)
A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát. Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni. De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: „Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.” Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, és magasztalták az Isten szavát, s hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve. Elterjedt az Úr szava az egész környéken. A zsidók azonban felbujtották az előkelő vallásos asszonyokat meg a város tekintélyesebb férfijait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen, elűzték őket a vidékről. Ők lerázták - ellenük bizonyságul - lábukról a port, és Ikóniumba mentek. A tanítványokat eltöltötte az öröm és a Szentlélek.

Nagyon sok ember akár egy életen keresztül arra vár, arra vágyakozik, hogy ugyan, történjen végre valami vele, legyen vége az unalmas és végeláthatatlan hétköznapoknak. Ha, tudnák abban a keserű és fájdalmas várakozásban, hogy Isten milyen izgalmas és kalandokkal teli életet akar neki és persze mindenkinek adni, akkor, mindent maguk mögött hagyva rohannának Isten szerető ölelésébe. Ma, Európában hány olyan ember él, aki reményvesztett, céltalan és végtelenül megkeseredett, függetlenül attól, hogy szegénységben, vagy gazdaságban él. Ki lesz az, aki Isten küldötteként elmegy hozzájuk, megszólítja őket, letörli arcukról a könnyet, szomorúságukat örömre, reménytelenségüket pedig reménnyé változtatja? Ma, amikor kevés a pap, fogynak a szerzetesrendek, és valljuk be, a templomok padjaiban sem fedezhető fel sehol az a nagy tolongás. Ezt olvastuk a mai olvasmányban: „Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.” Ez az ígéret érvényes ma is, és szól mindnyájunknak. Ki az közülünk, aki mindenét hátrahagyva, magát teljesen Istenre bízva el mer indulni, neki mer vágni az ismeretlennek, a világ legnagyobb és legszebb kalandjára vállalkozik? Természetesen Isten nem hív mindenkit ilyen nagy útra, ilyen nagy vállalkozásra. Hiszen, valakinek itthon is kell maradnia. De, arra biztosan hív, hogy legyél az Ő munkatársa, keresd meg azt a helyet, azt a szolgálatot, amiben Te a legtöbbet és a legjobbat tudod magadból adni. Merjünk felállni a kényelmes elszigeteltségünkből, nyissuk szélesre az otthonunk kapuit, vállaljuk a szolgálattal járó kényelmetlenséget, mert Isten téged is méltónak talált a szolgálatra! Válaszolj erre a meghívásra, indulj el a világ legnagyobb kalandjára, mert ha egyszer az Úrral kalandba kezdtél, lesz miért élned.
Feladat a mai napra: Megkeresem a közvetlen környezetemben azt vagy azokat, akiknek a szolgálatára lehetek, és tettel és szóval is hirdetem Isten igéjét.

2018. április 27., péntek

Április 27.


ApCsel 13,26-33 (Ezek most tanúskodnak mellette a nép előtt)
Testvérek! Ábrahám nemzetségének fiai és ti istenfélők! Ennek az üdvösségnek a híre nekünk szólt. De Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték el, hanem ítéletükkel beteljesítették a próféták szavát, amelyet szombatonként mindig felolvasnak. Bár semmi halált érdemlő bűnt nem tudtak róla, mégis halálát kérték Pilátustól. Miután így minden beteljesedett, amit róla írtak, levették a keresztfáról és sírba tették. De Isten feltámasztotta a halálból, s ő több napon át megjelent azoknak, akik vele jöttek fel Galileából Jeruzsálembe. Ezek most tanúskodnak mellette a nép előtt. Így mi azt az ígéretet hirdetjük nektek, melyet az Isten az atyáknak tett, amint azt ő utódaiknak teljesítette, amikor feltámasztotta Jézust. Ez van a második zsoltárban megírva: Fiam vagy, ma nemzettelek.

Minden gyermekben van egy ősbizalom a szülei iránt, egy olyan erős hit, amit soha nem lehet, legalábbis egy ideig, nem lehet megrendíteni. Egy gyermek, aki felmászik a mászóka tetejére, és már csak akkor kiált, hogy apa kapj el, amikor már elrugaszkodott és a levegőben van, és ragyogó arccal, bizalommal teli mosollyal repül az édesapja felé. Szegény édesapja pedig azt sem tudja, hogyan rohanjon, hogy elkapja az ő gyermekét és az ne törje össze magát. Úgy gondolom, hogy talán kicsit hasonló a hit, egy ősbizalomnak kell lenni a szívünkben, amikor rábízzuk magunkat Istenre, aki persze, már számtalanszor bizonyította, hogy a nyomunkban van, és a kellő pillanatban elkap, mielőtt komolyabban megsérülnénk, vagy a vesztünkbe rohannánk. Ahogy egy gyermek sem marad örökre gyermek, úgy a keresztényeknek is folyton növekedni, erősödni kell a hitben és Isten iránti bizalomban, bölcsességben, szeretetben. Ez a fejlődés el kell, hogy vezessen minket arra a pontra, amikor már nagykorúak leszünk a keresztény életben, hitben. Ezen a ponton nem szabad megrekedni, talán sokaknak nem könnyű a keresztény nagykorúság, de ahogyan az üdvösség híre nekünk szól, pontosan úgy kell tanúskodnunk a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztusról, a nép előtt, a kortársaink előtt, a családunk előtt, a barátaink előtt. Fontos, hogy mindig legyünk tudatában tanítványságunknak, és felelősségünknek. Akiket gyermekként kereszteltek nem emlékezhetnek rá, de természetesen attól még igaz, hogy minden megkereszteltnek hivatása, hogy tanúságtevő legyen, komoly hivatása, amit nem lehet félvállról venni, hogy hithirdető legyen, hogy misszionárius legyen. Nem kell ahhoz távoli tájakra utaznunk, hogy ezt a hivatásunkat betöltsük, helyben, a közvetlen életterünkben találunk magunknak feladatot bőségesen. Éljük meg ezt a küldetésünket, töltsük be ezt a szép hivatásunkat!
Feladat a mai napra: Tudatosítom magamban keresztény küldetésemet. Feltérképezem a lakóhelyemen, hogy kihez vihetem el az evangélium üzenetét, és betöltöm hivatásom.

2018. április 26., csütörtök

Április 26.


ApCsel 13,13-25 (Ekkor Pál szólásra emelkedett, kezével csendre intett, és beszélni kezdett)
Pál és kísérői tengerre szálltak, és Páfuszból a pamfíliai Pergébe hajóztak. János elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe. Ők Pergén keresztül eljutottak a pizidiai Antióchiába. Itt egy szombaton bementek a zsinagógába és leültek. A törvény és a próféták felolvasása után a zsinagóga elöljárói odaküldtek hozzájuk ezzel a kéréssel: „Testvérek, férfiak! Ha volna néhány buzdító szavatok a néphez, csak beszéljetek!” Ekkor Pál szólásra emelkedett, kezével csendre intett, és beszélni kezdett: „Izraelita férfiak és ti istenfélők, figyeljetek! Izrael népének Istene kiválasztotta atyáinkat, és Egyiptom földjén a száműzetés idején nagy néppé tette őket. Aztán hatalmas karjával kivezette őket onnét, és mintegy negyven éven át táplálta őket a pusztában. Hét népet kiirtott Kánaán földjén, és földjüket nekik adta birtokul. Közben körülbelül négyszázötven év telt el. Aztán bírákat adott egészen Sámuel prófétáig. Ekkor királyt kívántak, és az Isten negyven esztendőre Sault adta nekik, Kis fiát, ezt a Benjamin törzséből származó férfiút. Elvetése után Dávidot támasztotta nekik királyul, akiről így nyilatkozott: Rátaláltam Dávidra, Izáj fiára, a szívem szerinti férfira, aki majd teljesíti minden akaratomat. Ígéretéhez híven az ő utódai közül támasztotta Isten Izraelnek megváltóul Jézust. Föllépése előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének. Amikor János teljesítette küldetését, kijelentette: Nem az vagyok, akinek véltek, de már a nyomomban van, akinek arra sem vagyok méltó, hogy lábán a saruját megoldjam.

Abban a felgyorsult, agyon hajszolt, és meggyötört világban, amiben kénytelenek vagyunk élni, oly sokszor felborul az egyensúly, talán még a valóságérzetünket is elveszítjük, vagy legalábbis időnként az az érzésünk támadhat, hogy egy olyan világba csöppentünk, amit eddig nem érzékeltünk. Oly mértékben alakulnak körülöttünk a dolgok, hogy képtelenek vagyunk érzékszerveinkkel követni azt a sebességet, amivel a világ változik. Jól hasonlítható ez a helyzet, ahhoz a gyermekek által kedvelt játékhoz, ahol kör közepében állónak bekötik a szemét, jól megforgatják és el kell kapnia valakit a tárasai közül. Az első lépések bizonytalanok, botladozók, amíg az egyensúlya helyre nem áll. Hasonló állapotba kerülhetünk mi magunk is, addig, amíg Isten éltető igéje el nem érkezik a szívünkig, át nem hatja az életünket, és le nem csillapítja a háborgó szívünket. Hasonlóképpen lehetett a mai olvasmányban is, mindaddig, amíg Pál apostol ki nem állt, kezével csendet nem intett, és elkezdett beszélni. Pál apostol az antióchiaik önazonosságát, keresztény identitásukat segített megtalálni, felfedezni. Ahogy ott, annak a közösségnek segítségére volt az írás, úgy lehet ma is segítségünkre az ige, abban, hogy ráébredjünk napról-napra Istenünk nagyságára, és arra, hogy minden pillanatban jelen van az életünkben, hogy milyen gondos atyaként tervezi, formálja éltünk körülményeit. Ha, tudunk naponta megállni, és időt szánni arra, hogy visszatekintsünk a napunk, hetünk egyes szakaszaira, akkor mi is felfedezhetjük életünk alakulásában Isten végtelenül gondoskodó szeretetét, ahogy gondoskodott népéről a pusztai vándorlásban, úgy gondoskodik rólunk is, soha nem feledkezik meg az övéiről.
Feladat a mai napra: A nap végén, vagy ha lehetőségem van rá, nap közben is álljak meg, tekintsek vissza a napomra. Hol és miben látom meg Isten végtelen szeretettel gondoskodó jelenlétét?

2018. április 25., szerda

Április 25.


ApCsel 12,24 - 13,5a (Egy nap, amikor az istentiszteletet tartották és böjtöltek, így szólt hozzájuk a Szentlélek...)
Az Isten, szava egyre szélesebb körben terjedt. Barnabás és Saul feladatukat elvégezve visszatértek Jeruzsálemből. Jánost, vagy másik nevén Márkot, is magukkal vitték. Az antióchiai egyházban volt több próféta és tanító, mint Barnabás, a Nigernek is nevezett Simon, a cirenei Luciusz, Heródes tejtestvére, Manaén és Saul. Egy nap, amikor az istentiszteletet tartották és böjtöltek, így szólt hozzájuk a Szentlélek: „Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik!” Erre böjtöt tartottak, majd rájuk tették kezüket, és útnak bocsátották őket. A Szentlélektől küldetve Szeleukiába mentek, onnét Ciprusba hajóztak. Szalamiszba érve a zsidók zsinagógáiban hirdették az Isten szavát.

A fogyasztói társadalomban a böjt, és a lemondás szinte élet-idegennek tűnik, mert teljesen ellentétes mindazzal, amit felénk sugároznak a reklámokban. Mindenütt arra sarkallnak minket, hogy vegyünk, fogyasszunk, még akkor is, ha már a fülünkön jön ki a sok fogyasztás, vásárlás. A lelki élet egyik hathatós, ám sajnos elfeledett eszköze a böjt. Loyolai Szent Ignác egyszer azt mondta, „Kevesen tudják elképzelni, hogy Isten mit hozhatna ki az életükből, ha teljesen átadnák magukat.” Így van ez a böjttel is, kevesen tudják elképzelni, hogy milyen hathatós eszköz lenne a kezükben, ha mernének böjtölni és imádkozni, lemondani dolgokról, amik fontosak, vagy legalábbis annak tűnnek. Mennyi olyan terület van csak a saját életünkben, ahova a böjtöléssel és imádsággal változást, megoldást tudnánk hozni. Miközben nagy hittel és elszántsággal imádkozunk, és kérjük Istent, hogy segítsen adott élethelyzetekben, körülményekben, problémákban, mi magunk pl. nagyobb horderejű, fontosságú dolgokban nem teszünk meg mindent, amit megtehetnénk. Egyszer egy gyermeki lélek úgy fogalmazta meg a nagyböjti lemondását, „ha a szívemben megszületik a vágy, hogy elcsábuljak, akkor csak kacsintok egyet, és azt mondom, hogy Uram, ezt most (pl. hús, édesség, étel esetén) neked teszem félre.” A bibliában több helyen is olvashatunk a böjtről, mint eszközről. Nézzünk körül az életünkben, környezetünkben, és gondoljuk végig, hogy a magunk részéről mennyi mindenben próbálhatnánk meg segíteni, ha egy kicsit félretennénk a kényelmünket, és megpróbálnánk lemondani, böjtöt tartani. Ez nem kötelező elvárás, egy lehetőség részedről, egy eszköz a kezedben. Tudjunk róla, hogy ezzel is élhetünk, érezzük át, hogy Isten milyen eszközt ad a kezünkbe, pusztán szeretetből.
Feladat a mai napra: A mai nap böjtöt tartok, és lemondok valamiről, ami természetesen nem akadályoz a munkám, feladataim, kötelezettségeim elvégzésében.

2018. április 24., kedd

Április 24.


ApCsel 11,19-26 (Derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel)
Akik az István miatt kitört üldözés elől szétszéledtek, eljutottak egészen Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, az evangéliumot azonban csak a zsidóknak hirdették. De akadt köztük ciprusi és kirenei férfi is, s ezek Antióchiába eljutva a görögökkel is szóba álltak: hirdették nekik az Úr Jézust. Velük volt az Úr segítsége: sokan hívők lettek, és megtértek az Úrhoz. Ennek a híre a jeruzsálemi egyházba is eljutott, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor megérkezett és látta az Isten kegyelmét, boldog volt és mindenkit buzdított, hogy ragaszkodjék az Úrhoz szíve mélyéből. Mert derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagyon sokan az Úrhoz tértek. Barnabás ezért elment Tarzuszba, hogy fölkeresse Sault. Amikor rátalált, magával vitte Antióchiába. Egy egész évig ott maradtak az egyházban, és rengeteg embert tanítottak. Először Antióchiában nevezték el a tanítványokat
keresztényeknek.

Mindig csodálatra méltó, ha egy-egy szent életére, szolgálataira tekintünk, függetlenül attól, hogy kortársunkról, napjaink szentjeiről, szent életű embereiről vagy akár több száz évvel ezelőtt élt, tevékenykedő keresztényről van szó. Talán a legkönnyebb felidéznünk kortársainkat, napjaink hitvallóit. Nem kell sokat keresgélni, hogy felsorakoztassunk néhány nagy alakot; pl. II. János Pál, Teréz anya, Roger testvér, Salkaházi Sára, Batthyány - Stratmann László, akiknek az életét ismerjük, némelyikükkel talán még találkozhattunk is. Kivétel nélkül egyszerű és tiszta lelkű emberek, akik szerényen és csendben élték a kereszténységüket, azt, amire teremtőjüktől hivatást kaptak. Nem vonultak az utcára transzparensekkel, nem hívták fel semmi látványossággal magukra a népek figyelmét, és mégis vonzották az emberek tekinteteit, lebilincselőek voltak. A szív és a lélek egyszerűségében éltek, és szolgáltak, ebben az egyszerűségben, amelyben a végletekig elkötelezettek voltak, találták meg a békéjüket, és azt a boldogságot, amelyet az egész világ keres és kutat eszeveszetten, csak sajnos rossz helyen. Ők azok, akik legjobban hasonlítanak azokra akiket Antióchiában elsőként keresztényeknek neveztek. Ez a mi utunk és hivatásunk, hogy hozzájuk hasonlóan az egyszerű és tiszta életben megleljük a hivatásunkat, felfedezzük azt a különleges feladatot, amelyet Isten csak és kizárólag nekünk álmodott meg. Merjünk bátrak és nagylelkűek lenni, legyenek számunkra példák az előttünk járók. Legyen számunkra példa Barnabás is, aki szíve mélyéből ragaszkodott az Úrhoz, aki derék ember volt, telve lélekkel.
Feladat a mai napra: Ma, azokra a szentekre tekintek, akiknek az életük, szolgálatuk közel állnak hozzám, és erőt merítek az életükből. Megvalósítok valamit abból, ami az Ő szolgálatukból megérinti a szívem.