XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. április 30., vasárnap

Április 30.



Apcsel2,14.22-28; 1 Pét 1,17-21; Lk 24,13-35
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Annyira jellemző ránk, hogy amíg el vagyunk foglalva a saját elképzeléseink megvalósulatlansága okozta szomorúsággal, észre sem vesszük, hogy maga Isten van mellettünk. Csak utólag jövünk rá, hogy „lángolt a szívünk”. A tanítványok kitartanak a saját forgatókönyvük mellett, továbbra is Izrael politikai függetlensége vonzatában gondolkoznak, ezért mérhetetlen a csalódásuk, hiszen Jézus meghalt, és így ez lehetetlenné vált. S ez a szomorúságuk mintegy fátylat von a szemük, szívük elé. Az evangélium nem jelöli meg a két tanítvány személyét, de feltételezhető, hogy Jézus nyilvános működése alatt sok időt töltöttek vele, három évig kísérték, együtt étkeztek, beszélgettek, bejárták a környező helyeket, hallgatták őt. Valószínűleg az elfogatása előtt is még találkoztak vele. S vasárnap már nem ismerik fel, amikor hozzájuk csatlakozik az úton. Sem külsejéről, sem személyiségéről, sem beszédjéről, sem tanításáról, ahogy magyarázza az írásokat. Csak amikor asztalhoz ülnek, nyílik meg a szemük. Figyeljük meg, hogy Jézus az út során nem háborodik fel lelki vakságukon, hanem türelemmel magyaráz, kísér, velük marad egészen addig, amíg felmelegszik a szívük, és eljutnak arra a pontra, ahol készen állnak őt feltámadt valóságában látni. Számukra ez a kenyértörés volt, Tamásnál a sebek megérintése, másoknál elég volt csupán a tény, hogy újra látták. Bár gyakran csak sejtjük, vagy reméljük, hogy Isten velünk van, Jézus mindnyájunknál előkészíti, ápolja és kivárja ezt a pillanatot, személyre szabottan. Ez a találkozás a Feltámadottal pedig aktívvá tesz: az emmauszi tanítványok „még abban az órában útra keltek ”, Mária Magdolna „elment, és hírül vitte a tanítványoknak”(Jn 20,18), sőt, „nagy félelemmel és örömmel futottak” (Mt 28,8), és „A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket” (Mt 28,16).
Feladat a mai napra: Mi akadályoz meg engem abban, hogy felismerjem, Jézus  mellettem gyalogol, kísér, tanít? Kérem őt, hogy segítsen tudatosítani ezt magamban, és Őt így magamhoz venni a szentáldozásban.

2017. április 29., szombat

Április 29.



Mt 11,25-30(Jézus hívását a kicsinyek hallják meg)
Abban az időben Jézus megszólalt, és ezt mondta: Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű.

Jézus magasztalja az Atyát, mert a kicsinyeknek nyilatkoztatta ki magát és bepillantást engedett az Atya-Fiúi kapcsolatba.Isten országának titkait azok tudják megsejteni, akiknek szívük és agyuk nincs tele evilági tudománnyal, okoskodással, bölcselettel,akik testi-lelki szegénységük miatt nyitottak, szabadok, ítéletektől mentesek Jézus új tanításának befogadására.Lehet hittudománnyal, észérvekkel, józan belátással, hittételekkel kapcsolódni Istenhez, de sokkal inkább közelébe jut az, aki rá tud hangolódni az Atya és Jézus közti hullámhosszra, arra a lelkületre, ami a szavak mögött van, amit szóval alig lehet kifejezni. Erre a lelkületre példa az,amikor Mária ujjongva magasztalja Istent, aki tekintetre méltatta alázatosságát, vagy amikor Pál saját gyengeségével dicsekszik. Mi is hálásak vagyunk Jézusnak, hogy hív minket:„Jöjjetek hozzám…” Örülünk-e mi ennek eléggé? Élünk-e ezzel az egyetlen értelmes lehetőséggel, ami életünkben adódik? Hív a vele való kereszthordozásra, a vele való életközösségre. Azt üdíti fel Jézus, aki magára veszi az ő igáját, sorsát, és már itt a földön megadja az ezzel együtt járó édességet, békességet. Felüdít, és arra hív, hogy tanuljunk tőle. „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű: én felüdítelek titeket!” Milyen szelíden szólít! Tőle tanulhatunk alázatot. Ki lenne méltóbb tanító erre, mint Jézus Krisztus, aki a Mennyei Atya alázatának megtestesülése. Lisieuxi kisSzent Teréz önéletrajzában így ír arról, hogy Jézus, hogyan tanít: „Soha nem hallottam Őt beszélni, de érzem, hogy bennem van, minden pillanatban vezet, ihlet, mit kell mondanom, tennem.” Legyünk mindig Jézus kicsiny és hűséges tanítványai életünk végéig.

Feladat a mai napra: Imáimban tegyem Jézus elé azt a gondomat, ami most legjobban a szívemet nyomja.

2017. április 28., péntek

Április 28.



Jn 6,1-1 (Jézus az emberek közreműködését kéri a csoda végrehajtásához).

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt, Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” –felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

Jézust nagy tömeg követte, mert sok beteget meggyógyított, és látták a csodajeleket,amiket végbevitt. Jézus nem akarta, hogy a nép azt higgye, hogy ő egy csodadoktor, egy bűvész, ahogy azt sem akarta, hogy azt higgyék róla, hogy politikus, vagy hadvezér, aki megszabadítja Izraelt a külső és belső elnyomóitól. Az őt követő tömeg láttán azonban észrevette azok ínségét, és újabb könnyen félreérthető csodát tesz: a kenyérszaporítás csodáját. A kenyérszaporításhoz felhasználta azt a keveset, amit a nép köréből egy fiú neki adott. Ezúttal Jézus nem a semmiből teremtett, hanem az ember által neki felajánlott öt kenyeret és két halat elkéri, és bőségesen megszaporítja úgy, hogy mindenkinek jusson.
A kenyérszaporítás véghezvitelébe bevonja a tanítványokat. Ezzel felhívja őket arra, hogy az Ő gondja legyen a tanítványok gondja is: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” - kérdezi tőlük. Majd megbízza őket, hogy telepítsék le az embereket, majd azzal, hogy szedjék össze a maradékot. Az Úrnak hatalmában lett volna mindezt egyedül megtenni, de ő megmutatja, - már a jövő karitatív szolgálatát is előrevetítve - hogy Krisztus mindenkor az ő tanítványai és a benne hívők által akar cselekedni. Példát mutat arra, hogy a tanítványoknak ugyanúgy észre kell venni mások szükségleteit, mint ahogy ezt ő teszi.Jézus a mi egyszerű kis cselekedeteinket, képességeinket, adottságainkat, áldozatainkat felhasználja, ha odaadjuk, felajánljuk Neki. A csoda lényeges momentuma Jézus hálaadása. Ez hála az Atyától kapott öt kenyeréért, és hála azért, mert kedvéért meg fogja azokat szaporítani. Ez emlékeztet arra az imára, amit Lázár feltámasztásánál mondott: „Atyám hálát adok neked, mert meghallgattál”.(Jn 11,41)
A kenyérszaporítás csodája nem csak az éhes tömeg jóllakatásáról szól, hanem az Oltáriszentség előképe is. Minden földi jót felülmúl az, amit Istentől kaptunk, aki önmagát adta értünk Jézus Krisztusban, aki az örök élet kenyere mindannyiunknak.

Feladat a mai napra: Kérem Jézus segítségét egy számomra reménytelennek látszóhelyzet megoldására.

2017. április 27., csütörtök

Április 27.



Jn 3,31-36 (Isten szeretetében hinni)

„Aki felülről jön, az mindenkinek fölötte van. Aki a földről való, az földies és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből jött, azt tanúsítja, amit látott és hallott, de tanúságát nem fogadja el senki. Ám aki elfogadja tanúságát, bizonyítja, hogy Isten igazmondó. Akit ugyanis az Isten küldött, az az Isten szavait közvetíti, mert hisz (Isten) nem méri szűken a Lelket, amikor adja. Az Atya szereti a Fiút, s mindent a kezébe adott. Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá.”

Ebben az evangéliumi részben élesen külön válik a fönt és a lent, ahogyan más helyen a sötétség és a világosság. Mindez Jézus köré csoportosul, aköré a Jézus köré, aki fölülről jön. A mi Atyánk a mennyekben van, ahonnan Jézust, egyszülött Fiát küldte a világba, a földies gondolkodású emberekhez, hogy minket a mennybe vezessen. Isten minden hatalmat Jézusnak adott annak érdekében, hogy hirdesse az örök életre vezető igazságot, kinyilatkoztassa azt, hogy Isten a szeretet, és aki hisz Őbenne, annak örök élete van. Isten szabadságot adott: az ember választhat, aki hisz a Fiúban, annak örök életet ad, aki nem hisz, az elveszíti az életet, és Isten haragját vonja magára.Jézusban hinni azt jelenti, hogy elfogadom az Atyát és az Atya szeretetét. Egyedül Őrá hagyatkozom és a régit elengedve, szakítva a földies gondolkodással, és értékekkel igyekszem megválni a „test szerinti” élettől. Mert „aki test szerint él, nem lehet kedves Isten előtt” (Róm 8.8). „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére teremtetett.” (Ef 4,23-24). Jézus azt mondja, hogy ha hiszünk abban,aki őt küldte, az tetszik Istennek. A hit felülről jövő ajándék. Az emberi oldalról azonban egy alapvető döntés szükséges, az hogy alávessük magunkat Jézus akaratának, hagyjuk, hogy a Szentlélek erejében működjék, és kibontakozzék bennünk. Amikor hiszem, hogy Jézus az Isten Fia, én is részesülök az ő isteni természetében. Hiszek abban, hogy Isten a Szeretet, és hogy általa szeretett vagyok. Ezt a lelkületet ápoljuk magunkban, imáinkban és a vele való egyre tudatosabb együttlétben. „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Jézus Krisztusban volt.” (Fil 2,5). Jézus mondja a főpapi imájában „én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem”. Isten bennem van! A Vele való szeretetkapcsolatom gyakorlása a hit szerinti élet. Erre hív Jézus, aki mindhalálig hűséges ígéretéhez, és a benne hívőnek örök életet ad.

Feladat a mai napra: Megvizsgálom,miben kell változnom ahhoz, hogy a régi emberből új emberré legyek.

2017. április 26., szerda

Április 26.



Jn 3,16-21(Isten szeretete és az ember szabadsága)
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”

A megváltás hátterében Isten szeretete áll. Hiszen az Atya szeretetből teremtette a világot, szeretetből tartja fenn, szeretete a teremtés óta kiárad a világra és a világ minden teremténye felé. Szeretetből a vele való közösségre teremtette az embert. Amikor a szabadsággal felruházott ember fellázadt Isten ellen ez az Istennel való közösség megszakadt. Isten ezután sem hagyta el az embert, hanem a bűnből való megváltásra Fiát adta. Isten szeretete egy konkrét személyben, Jézus Krisztusban ölt testet, aki által az Atya új örök életre szóló szövetséget ajánlott az embernek: a benne való hitet. Aki a megfeszített és feltámadt Jézusban hisz, az nem veszik el bűnei miatt, hanem örökké él. Az örök élet egy másfajta élet, mint a földi, a természet rendje szerinti élet. Ez az élet a Szentlélek élete az emberben, aki által mindenki az Atya gyermeke és Jézus testvére lesz. Ez az élet már az örök élet kezdete, mert az Isten törvénye szerinti élet nem szűnik meg a halállal. A halállal csak a földi élet zárul le. Isten nem azért küldte a Fiát, hogy elítélje a világot, de a Fiú megjelenése állásfoglalásra kényszeríti az embereket. Aki hisz a Fiúban, annak a tetteit nem kell szégyellnie, világosságban jár. Egyre több jótettet visz végbe, hogy kapcsolatban maradjon Istennel, és a sötétben járóknak is világítson. Isten kegyelmi segítsége mindenütt jelen van, és minden jótettben az ő országa bontakozik ki. Jézus odaadása által Isten bebizonyította, hogy Ő nem csak teremtő, gondviselő, hanem az embereket külön-külön, egyenként személyesen szerető Atya.

Feladat a mai napra: Elhatározok egy konkrét cselekedetet a felebaráti szeretet gyakorlására.