1 Jn 3,14-19 (Mi tudjuk,
hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket)
14Mi tudjuk, hogy a halálból
átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem kszeret, a halálban
marad. 15Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy
gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. 16A szeretetet arról
ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni
testvéreinkért. 17Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár
bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget
szenved, elzárja előle a szívét? 18Gyermekeim, ne szeressünk se
szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal. 19Erről ismerjük
fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e, és így nyugtatjuk meg színe előtt a
szívünket. 20Ha szívünk vádol minket valamivel, Isten fölötte áll
szívünknek, ő mindent tud.
Az egyszerű nép iránti
szeretet lelkierő, amely segíti az Istennel való találkozást, annyira, hogy aki
nem szereti a testvérét, „sötétségben jár” (1Jn 2,11), „a halálban marad”
(3,14) és „nem ismeri Istent” (4,8). XVI. Benedek mondta, hogy „a felebaráttól
való elfordulás Isten irányában is vakká tesz”, s hogy végső soron a szeretet
az egyetlen világosság, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja,
és erőt ad nekünk az élethez és a cselekvéshez.” Éppen ezért, amikor átéljük
annak misztikáját, hogy a másik javát keresve közeledünk hozzá, megnyitjuk a
bensőnket, hogy megkaphassuk az Úr legszebb ajándékait. Valahányszor
szeretetben találkozunk egy emberrel, olyan állapotba kerülünk, hogy
felfedezünk valami újat Istennel kapcsolatban. Valahányszor felnyitjuk a
szemünket, hogy megismerjük a másikat, a hit is nagyobb világosságot kap Isten
megismerésére. Ennek következtében, ha növekedni akarunk a lelki életben, nem
mondhatunk le arról, hogy misszionáriusok legyünk. Az evangelizáció feladata
gazdagítja az elmét és a szívet, spirituális távlatokat nyit előttünk,
érzékenyebbé tesz a Lélek tevékenységének felismerésére, kilépésre késztet
korlátolt spirituális sémáinkból. Egyidejűleg egy önmagát teljesen feladatának
szentelő misszionárius megtapasztalja annak az örömét, hogy olyan forrás, amely
árad és felüdít másokat. Csak az lehet misszionárius, aki felebarátja javát
keresve jól érzi magát, aki vágyik mások boldogságára. A szív ezen nyitottsága
a boldogság forrása, mert „jobb adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Nem élünk
jobban, ha elmenekülünk a másik elől, elrejtőzünk, megtagadjuk az osztozást,
ellenállunk az adakozásnak, elzárkózunk a kényelemben. Nem más ez, mint lassú
öngyilkosság. (Ferenc pápa, Evangelii
Gaudium 272)
Feladat a mai napra: Hálát adok Istennek azért,
ahogyan engem is meggazdagított, amikor továbbadtam hitbéli tapasztalataimat.