Bölcs 2,23-3,9 (Isten
halhatatlanságra teremtette az embert)
Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert,
és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba
jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják. Az igazak lelke
azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében
úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték,
elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak. Mert ha az emberek
szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal. Kevés fenyítés
után nagy jótéteményekben részesülnek, mert Isten próbára tette és magához
méltónak találta őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket
égőáldozatul. Látogatásuk idején majd felragyognak, és olyanok lesznek, mint a
szikra, amely a tarlón tovaharapódzik. Nemzetek fölött ítélkeznek majd és
népeken uralkodnak; s az Úr lesz a királyuk mindörökre. Akik benne bíztak,
akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek voltak, szeretetben nála
maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrészük.
Néhány héttel ezelőtt kérték, hogy imádkozzunk egy haldokló rákbeteg
fiatal édesanyáért. Nagyon imádkoztunk érte sokakkal együtt, mégis bizonyos idő
után elért bennünket a szomorú hír, hogy az édesanya meghalt. Bár a hit alapján
tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem van élet, feltámadás a halál
után, mégis, ha egzisztenciálisan
szembesülünk egy szeretett ember halálával, akkor személyes választ kell
találunk erre a felbukkanó kérdésre: miért kellett meghalnia? Miért nem
akadályozta meg Isten, hogy meghaljon? Miért halt meg, ha Isten szerette őt?
Milyen szeretet ez? Stb. Ilyen esetben a sablonszerű válaszok nem segítenek.
Istennel az imádságban hiteles, elfogadható válaszért kell küzdeni. Hogyan passzol össze, hogy
Isten szereti az embert, de mégsem óvja a haláltól? Azt látjuk a mai idézetben,
amely a Bölcsesség könyvéből származik, hogy ezzel a kérdéssel már néhány száz
évvel Krisztus előtt is foglalkoztak. E könyv írója elismeri a halált mint az
ember kikerülhetetlen sorsát, azonban hangsúlyozza, hogy nem Isten az, aki azt
akarta, hogy így legyen. Isten nem a halálra teremtette az embert, hanem halhatatlanságra. Bár igaz, hogy
kikerülhetetlen az ember számára a halál, de nem az ember végleges sorsa: „Az
esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak”. Mégis „az igazak lelke azonban
Isten kezében van.” Isten a szeretet és szeretetből teremtette az embert,
saját képmására – saját lényének
képmásává tette -, ezért részesedést adott az embernek a saját lényében,
amely szeretet. A szeretet pedig örök, halhatatlan. „Akik benne bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek
voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz
választottainak osztályrészük.” Adjunk hálát Istenünknek, mennyei
Atyánknak, hogy osztályrészünk a szeretet. Köszönjük, hogy akartad, hogy mi is örökké legyünk mint te,
hogy örökké legyünk veled együtt szeretetedben. Add meg, hogy erősödjünk ebben
a hitben, amikor szembe kell néznünk egy szeretett ember halálával, és el
tudjuk fogadni, hogy kezeidben van, nálad, az örök szeretetben.
Feladat a mai napra: Imádkozom valakiért, akinek nem régen halt
meg egy hozzátartozója.