Zsid 9,24-28; 10,19-24
Krisztus ugyanis nem kézzel épített szentélybe lépett, amely a valódinak
csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon
értünk. Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a
főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, hiszen akkor a
világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők
végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. Amint
az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben
legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét
elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik
rá várnak.
Testvérek, Krisztus véréért megvan tehát a reményünk, hogy beléphetünk a
szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a függönyön, vagyis saját testén
keresztül nyitotta meg nekünk. Főpapunk is van, akit az Isten a népe fölé
rendelt. Járuljunk hát hozzá igaz szívvel, hitből fakadó bizalommal. Legyen
gondunk rá, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást.
A Zsidóknak írt levél az ószövetségi
tapasztalatokból és szokásokból (a földi istentiszteletből, a földi
közvetítőktől és a papságból) kiindulva megrajzolja a mennyei betejesedést:
Jézus Krisztus, a megdicsőült Úr az Új Szövetség közvetítője. Jézus halálát a
zsidó engesztelő szellemében értelmezi. Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy
sokak bűnét elvegye. Amint a
templomba, a Szentek Szentjébe a szentély függönyén keresztül lehetett bejutni,
úgy kellett a Megváltó testét is átszúrni a kereszten. Az emberiség számára így
lett Krisztus az új és élő út, amelyen keresztül eljuthatunk Istenhez, az
Atyához. Jézus elsőként bement az igazi szentélybe, a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon
értünk. A feltámadt Krisztus visszatért az Atyához, az Atya boldog színe látására.
De ott nem feledkezik meg az emberekről. Ahogyan földi életében tette, továbbra
is cselekszi: közbenjár értünk. „Értük
könyörgök” (Jn 17,9). Mert neki egyetlen vágya, hogy mi is eljussunk az
Atyához, és láthassuk Őt. „Atyám, azt
akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák
dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt
szerettél” (Jn 17,24). Jézus főpapi imádságában arra mutat rá, hogy mindig
és mindenütt Isten színe előtt áll, és szíve Isten szentélye. Övéi
hallgathatják imádságát, ahogyan szívében az Atyával beszél, és arra tanítja
őket, hogy ők is beszéljenek szívükben az Atyával. Azért mostantól a szívünk az
a szentély, ahova mindig betérhetünk és Isten színe előtt állhatunk.