Bölcs 2,1-5.12.17-24 (A halál a bűn következménye)
Csalfa észjárásuk miatt azt mondják egymásnak:
„Rövid és szomorú az életünk; nincs orvosság az ember halála ellen, és nem
ismerünk szabadítót az alvilágból. Hiszen véletlenül keletkeztünk, és majdan
úgy leszünk, mintha sose lettünk volna. Hisz orrunkban csak füst az élet
lehelete, és a gondolkodás csupán szikra a szívünk lüktetésekor. Ha elalszik,
testünk hamuvá lesz, a lélek meg elillan, mint a lenge szellő. Idő múltán még a
nevünk is feledésbe merül, és senki sem gondol többé tetteinkre. Életünk elmúlik,
ahogy a felhőnek nyoma vész, eloszlik, mint a köd, amit elűznek, és a
melegükkel a földre nyomnak a nap sugarai. Életünk csak egy árnyék
tovasuhanása, és halálunk nem ismétlődik meg, mert le van pecsételve, és nem
tér vissza senki. ... Leskelődjünk az igazra, mert terhünkre van. ...
Dicsekszik, hogy ismeri az Istent, és az Úr gyermekének mondja magát. Lássuk
hát, igazak-e a beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! Mert ha az igaz az Isten
gyermeke, akkor az Isten pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből.
Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk, hogy megismerjük szelídségét és
kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, mert - saját szava szerint -
Isten oltalmában részesül!” Így gondolkodnak, de tévednek, mert gonoszságuk
vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkos szándékait. Ezért sem az erény
jutalmát nem remélik, sem a tiszta lelkek díját nem tudják becsülni. Isten
ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává
tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele
tartanak, azok megtapasztalják.
„A halál a bűn
következménye. Az Egyház Tanítóhivatala mint a Szentírás (vö. Ter
2,17; 3,3; 3,19; Bölcs 1,13; Róm 5,12; 6,23) és a Szenthagyomány állításainak hiteles magyarázója
tanítja, hogy a halál az ember bűne miatt lépett a világba. Jóllehet az
embernek halandó természete van, a Teremtő nem halálra szánta. Így a halál
ellentmond Isten, a Teremtő tervének. Úgy vonult be a világba, mint a bűn
következménye (vö. Bölcs
2,23-24). "A testi halált az ember
nem ismerte volna meg, ha nem vétkezik", így tehát a halál az ember
"utolsó ellensége" (1Kor 15,26), akit le kell győzni.” (KEK 1008)
„A halált
Krisztus átalakította. Jézus, Isten Fia elszenvedte a halált is, mint az emberi
lét velejáróját. De Ő halálfélelme ellenére (vö. Mk
14,33-34; Zsid 5,7-8) az Atyja akarata iránti teljes és szabad
engedelmességben vállalta magára. Jézus engedelmessége a halál átkát áldássá
változtatta (vö. Róm
5,19-21).” (KEK 1009) A mai imádságban
szemléljük Jézust, aki értünk a halát is
elszenvedte, és hagyjuk, hogy szívünkből iránta való mély hálaadás fakadjon.
Jézusra szintén igaz, amit a bölcsesség könyve mond, hogy ismerte Isten titkos szándékait. Tudta, hogy az
Atya oltalmában részesül, és fel fog támadni. Tanuljuk tőle ezt az Atyába
vetett bizalmat, még akkor is, ha halálfélelem ragad meg minket.
Feladat a mai napra:
Gyakorolom a bizalmat. Ha félek, a zsoltár szavát mondom: „Nem halok meg, hanem
élek, és hirdetem az Úr tetteit.” (Zsolt 118,17)