Lk 15,20-24 (Az Atya elénk siet szeretetével)
Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már
messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult
és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és
teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a
szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok
gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le.
Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és
megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Melyikünk nem
tapasztalt volna életében olyan szituációkat, amikor valamit nagyon elszúrtunk,
rossz döntést hoztunk, elengedtük életünk kantárját, súlyos bűnt követtünk el,
vagy nem akartunk hallgatni mások tanácsára, saját fejünk szerint jártunk el és
kudarcot vallottunk. Ilyenkor mély levertség és szégyenérzet uralkodik el
rajtunk, akárcsak a tékozló fiúban, akiről a mai példabeszéd szól. Azt lehet
mondani, hogy ő nagy vagányon elindult, hogy majd meghódítsa a világot, de
aztán kicsúszott kezéből az élet, és a sertések mellett találta magát,
éhen-szomjan. Hogyan lehetett idáig lesüllyedni? S talán ezt kérdezzük
magunktól is, amikor a tenger fenekére kerülünk életünkben. Mi adhat ilyenkor
erőt arra, hogy megint talpra álljunk, amikor úgy tűnik, hogy minden
odaveszett? Milyen gyönyörű az a belső tudat, hogy van hová visszatérnünk!
Isten gyermekeit ez a belső tudat jellemzi. Van Atyám! Van egy szerető Atyám,
aki mindig visszafogad. Gyönyörű szemlélni, amint az Atya nap mint nap
visszavárta fiát, amióta csak elment hazulról. Egy nap se telt el, hogy ne
vágyakozott volna rá. Amikor fia visszatért, Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a
nyakába borult és megcsókolta. Csak az tudja már messziről meglátni, akinek
tekintete szüntelenül pásztázta a látóhatárt: hátha egyszer csak meglátja.
Micsoda öröm ez a találkozás! Mintha semmi sem lenne fontos abból, ami előtte
történt. Apja nem tesz fel neki kérdést, nem tesz szemrehányást, magához öleli,
és vég nélkül örül annak, hogy visszatért. „Mert
Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást.” (Oz
11,9). Isten nem úgy reagál, mint az emberek. Ez a mérhetetlen, sőt
felfoghatatlan nagy irgalom az, mely képessé tesz bennünket is arra, hogy
irgalmasan bánjunk egymással. Ebben fedezhetik fel bennünk Isten gyermekeit,
amikor rajtunk keresztül megtapasztalhatják Isten meglepő, túlcsorduló
szeretetét.
Feladat a mai napra: Engedem, hogy Isten irgalmas legyen
hozzám, és ezt az irgalmat próbálom mások felé is megélni.